Beköltözött a vadnyugat Monorierdőre (www.origo.hu)

Szalmabálákra erősített nyilak mutatták, hol kell letérni az országútról, ha nemcsak térben, de időben is utazni szeretnénk egy kicsit. Monorierdő mellett álmodta és valósította meg egy szarvasmarha-kereskedő az igazi vadnyugati életérzést. Hétvégére versenyt hirdetett borjúterelés, -befogás, és egy sor angol nevet viselő, számomra ismeretlen versenyszámban. Az utolsó attrakció a bikarodeó volt.

Imádom Bolerót!

Mindenki szabin van, nincs sok munkám, lovardában sincs tábor, péntek reggel még csak 23 fok van. Az idő lovaglásra érett. Nem hagyjuk ki!

Megint Boleró húzta a rövidebbet, megharcoltunk egymással. Addig nem engedett, míg a lókaparót és a kefét meg nem szagolhatta a kezemben. Megbizonyosodott róla, hogy nem száraz kenyér, ezután hagyta, hogy letisztogassam.

Előkerültek az X-ek, Erika teleszórta velük a lovardát. Kanyarodások, hajlítgatások, átülések, rövidítések, nyújtások. Boleró tíz perc után bemelegedett, ment mint a gép. Az X-eket kívülről majdnem súroltuk, az egyeneseket a falig kitartottuk, csak az utolsó másfél méteren fordultunk. Tök jó volt! Engedte, hogy bátor lovasnak érezzem magam egy órán keresztül.

Óra végén teljesen megdicsőültem! Erika irányított: apró húzások a kantáron, csizma segítség és Boleró több méteren keresztül, egészen a palánkig farolt! Párom megesküdött, látta a glóriát a fejem fölött!

Tudtam mi a dolgom, az etetőt dugig raktam száraz kenyérrel.
Mire végeztem, a hőmérő felkúszott harminc fokra, hazafelé a tarló fölött remegett a levegő.