Mennybe a vízért.

Előzmény: itt

Kárpátalján, az aknaszlatinai sóbánya mélye után, másnapra egy csúcsokra törő kirándulást terveztünk. 
A Fekete Tisza forrásához tartottunk,1260 méter magasba.











Reggel Kőrösmezőn várt minket három öreg, sok vihart megélt katonai teherautó. Kőrbe jártuk, hümmögtünk, platójukra ülésdeszkák erősítve, kettő zárt ponyvás, egyik nyitott. Felkapaszkodtunk, jó magasról tekergettük a fejünket. Mindenki elhelyezkedett, a szerencsésebbek valamerre kiláttak. Előre szorultam, a sofőr feje mögötti ablakon kukucskáltam ki.

Valamikor létezett út felfelé, mely a Tisza folyása mellett haladt. Mostanra nagy része beszakadt, eltűnt, legjobb esetben a vízmosásban volt annyi hely a kiálló sziklák között, hogy elférjünk. 

A hegyoldal egyre meredekebbé vált. Pattogtunk, dülöngéltünk, kapaszkodtunk amibe csak tudtunk, az útnak sehogy sem nevezhető nyomvonalat hepehupák, kiálló kövek szabdalták. A sofőrök nagy gyakorlattal vezettek, a körülményekhez képest száguldottak. Élvezték a felhangzó rémült sikolyokat, ügyesen kormányozva kerülgették a foghíjas fahidakon a hiányzó pallókat. 

Ahol komolyabb üreg tátongott, ott a sebességet fokozva átrepültünk fölötte, nem volt gond, ha az egyik kerék nem ért talajt. 

Láttunk olyan hidat, ami abban az állapotban volt, hogy már alatta is életveszély volt átmenni. 
Akik elől ültek azért sikítottak, mert látták, hogy mi következik, akik hátul ültek, pedig azért, mert azt látták min vagyunk túl.

Szeptember lévén, az erdőben sokan szedték a vargányát, a sofőröknek ismerősként intettek.

A hegyoldalban ott álltunk meg, ahol még volt annyi hely, hogy a teherautók megfordulhassanak. Lemásztunk, lábaink remegtek, de jó volt megint biztos talajon állni. 

Csalitosban, erdőben gyalogösvény vitt a forráshoz, hosszú elszórt sorban kapaszkodtunk felfelé. Sajnos a tegnapi hatszáz méteres sóbánya mélysége és a mostani ezerkétszáz méteres magasság meghozta a tragédiát. 



Nem sokkal a forrás előtt egyik idősebb társunk hirtelen összeesett. A sor végét egy orvos és egy gyógyszerész zárta, felváltva adták a mesterséges lélegeztetést. A helyi túravezetőnk fia felrohant a csúcsra és ott próbált térerőt találni. 
Fél órás küszködés után már csak a halál beálltát tudta közölni a rendőrséggel. A rendőri utasítás szigorú volt, mindenkinek a hegyen kell maradni a két túravezető kivételével, mivel százszázalékosan ki kell zárni a halálban az idegenkezűséget.

A túravezetők beültek az egyik teherautóba, lefelé a gravitáció is segített a sebességben. Lent, Kőrösmezőn várták a találkozót a szervvel. A rendőrök dzsipje több órás késéssel érkezett, orvost nem hoztak magukkal. Indulás helyett túravezetőinket a benzinkúthoz kísérték. 
– Sajnos a havi költségvetésből már nem futja benzinre a dzsipbe, ha azt akarják, hogy felmenjünk, tankolják meg az autónkat. Teli! Fordítani sem kellett magyarra, annyira egyértelmű volt a mozdulat.
Vezetőnk elképedt, de leemelte a töltőpisztolyt és a végén fizetett.

Másodszorra is elindult felfelé a teherautó, nyomában a rendőrökkel.

Elhunyt társunkat a férfiak árnyékba fektették. Többen felmentünk a forráshoz, merítettünk a vízből, kibetűztük a lekopott feliratot a csobogó felett, majd szétszéledtünk a hegytetőn. 

A panoráma felülmúlhatatlan látvány volt. A fiatalabbak térerőt, az idősebbek vargányát kerestek. Ahogy a nap a fejünk fölött áthaladt és árnyékba kerültünk, hirtelen hűvös lett. Jó lett volna már lent lenni a faluban. A sofőrök sötétedés után csípős hideget és medvéket ígértek.

Megérkeztek a rendőrök. Vizsgálat, fotók, jegyzőkönyv. Elkészült minden, összecsomagoltak.

- Mikorra várható a halottszállító?

- Nincs. Maguk fogják levinni. Itt a jegyzőkönyv, viszont látásra. - Beültek a dzsipbe és már el is tűntek.

Döbbent csend, majd az egyik teherautó aljába a férfiak felfektették a társunkat. Felkapaszkodtunk a másik két kocsiba, a sofőr melletti ülésekre felkéredzkedtek a gombászatból hazafelé tartó helyiek, a körülményekhez képest óvatosan haladtunk.

Mi Kőrösmezőn maradtunk, a harmadik teherautó a túravezetőkkel ment tovább Rahóra a kórház halottasházába.

Míg vártuk őket vissza, benéztünk a temetőbe. Régi magyar sírfeliratokat bogarásztunk. Mindannyiunknak feltűnt, hogy sok a gyereksír, nagyrészt 1986 utáni.

Visszaértek a túravezetők, felszálltunk a buszba. Bejelentés következett:

Csütörtök van, az eredeti tervek szerint vasárnap utazunk haza. Tehát egyetlen munkanap, a péntek áll rendelkezésre, hogy minden papír munka elkészüljön és a halottszállító haza vigye a társunkat. Sajnos Isten koporsóját sem őrizték ingyen és ez fokozottan igaz Ukrajnában. A hivatalos ügyintézési idő egy napos lerövidítéséhez, ami hrivnyát csak találunk a zsebünkben, dobjuk össze.

Szerencsére mi nők fel voltunk készülve a szombati huszti piacnapra, ahol olcsón akartunk csodás függönyök és ólomkristály pohárkészletek között válogatni. Elég pénz jött össze a sapkába, hogy péntek estére az összes papíron pecsét legyen.

A biztosító profin dolgozott, vasárnap a halottszállító autó előttünk lépte át a határt.

Azóta, ha a túrakiírásban szerepel a Fekete-Tisza forrása, a csapatból valakinek a hátizsákjában mindig lapul egy friss koszorú Ervin emlékére.

   

                               A képekért köszönet Maczák Sanyinak.