2017. augusztus 31., csütörtök

Vis titokzatos strandjai.



Kék barlang: Itt
Komiza: Itt
háborús túrák: Itt
Vis városa. Itt

Vist és Komizsát összeköti a 117 számú déli út. Keskeny, oldalain szakadékos. Erről az útról ágaznak le a sziget eldugott apró öbleihez a mellékutak.
Ezek a leágazások a legkevesebb esetben jutnak le a strandig, és a legkevesebb esetben normálisak. Általában autót kínzó kavicsos egy nyomvályú és az út végét az öbölig gyalog kell megtenni.







2016-ban A Stiniva öblöt európa legszebb strandjai közé sorolták. Semmi többet nem tudtunk, csak a képeket láttuk róla.

Vasárnap délutánt választottuk, talán a horvátok már haza mentek. Vis városából indultunk. Annak ellenére, hogy strandra készültünk, az út folyamatosan emelkedett. Tekergettük a fejünket, értetlenkedtünk, de az útjelző táblák magabiztosan mutattak felfelé.






Százhetven méteres tengerszint magasságnál kis parkoló, néhány autó és robogó. És ott, a parkoló végénél egy tábla ami a mellettünk lévő szakadékba mutat.
Ott a Stiniva öböl. Biztosan?

Kiszálltunk, nézegettük a szakadékot. Aprócska kitaposott ösvény, ami élesen meredeken tűnt el a fák között. Motorfék, mellettünk egy fiatal pár lepattant a motorról, hónuk alá csaptak egy törölközőt és halál természetesen elindulnak azon a semmi ösvényen.





Kis vita, menjünk vissza, vagy maradjunk és vágjunk neki a szakadéknak. Én győztem, maradunk.
A sporttáskába előre bekészített strandcucc kétharmadát párom a csomagtartóba száműzte. A polifoamomhoz ragaszkodtam, majd én viszem. Indulás.
Az ösvény kellemes lejtővel indult, apró kövek görögtek a talpunk alatt. Egy másik fiatal pár beelőzött, próbáltam felvenni velük a lépést. Egy darabig ment, aztán kezdődött a neheze. Az ösvény már nem kavicsos, hanem sziklás meredekké változott.



A kiálló szikladarabok néhol negyven centi magas lépcsők, máshol a semmibe csúszó lapos kövekké formálódtak.
Szerencsére a növényzet sűrű, mindig volt faág, gyökér, amibe kapaszkodva fenékkel szánkázhattunk lefelé.
Párom hajdan hegymászó volt, most villogtathatta tudását. Szigorúan azokra a kövekre léptem, amiket ő választott. Isten ments, hogy önállósítsam magam. A polifoamomat már ő vitte, néha egy egy csúszás után visszakértem. Ruhámból facsartam a vizet, az orrom hegyéről csöpögött az izzadtság.


Amikor már a káromkodás folyamatossá vált, akkor tűnt elő a strand panorámája. Fentről csodaszép volt, nagy löketet adott. Ahogy egyre lejjebb kerültünk, a strand újabb és szebb képe került a szemünk elé. Az összes kanyarból fotóztam.
Végre gyengült a lejtő és egy kis elhagyatott kocsma mellett már a tengeri kavicsokon taposva léptünk ki az erdőből az öbölhöz.
Csodás volt, mindenképpen megérte a túrát. Hatalmas sziklák ölelésében, óriási katlan mélyén, csak a tenger felé egy keskeny nyíláson keresztül a kilátás. Az otthon nézegetett képekhez képest jóval kisebb volt.








Kis kocsma oldalt, mire észbekaptam, párom már a hátamnak nyomta a jéghideg sörösüveget. Egy löketre lement.
Lent, az öblön kívül a nyílt vizen hajók. Taxihajók. Az értelmesebbje a közeli parti falukból tengeren közelítette meg a strandot. A strandra nem jöhettek be, a kocsmatulaj fia szállította kis bociján az utasokat a partra.

Az egész délutánt itt töltöttük. A partról bámultuk a bátor fiatalokat, akik a sziklák tetejéről vetették magukat a mélybe. A meredek ösvényen folyamatos volt a mászkálás fel le.








Beúsztam búvárkodni. Az oldalsó sziklák árnyékában millió kis hal és alattuk méretes sügér rajok. Nem féltek, hagyták, hogy beússzak közéjük.
Eljött az idő, jelzett a gyomrunk. Na vágjunk neki. Valahogy, tudja az ég, de felfelé könnyebb volt. Néhány sziklára emlékeztem, megtaláltam a hozzá tartozó kapaszkodó faágat. Még mindig jöttek velünk szemben a bátor vállakozók, egymást segítettük.
Megérdemeltük a vacsorát.





Harmadik nap, Vis városán és a Kék barlangon is túl voltunk, harminc fok fölött volt a higanyszál és a lábunk is pihenőért kiáltott. Pritiscina öblét azért néztük ki magunknak, mert a térkép mellette jelzett egy barlangot.

Az öböl a sziget dél-nyugati partján van, a térkép szerint vezet út az aljáig. A leágazást valóban megtaláltuk, kb húsz méterig aszfalt, majd utána kavicsokból, sziklákból valami útnak kikiabált egy nyom sáv. Az autó kínlódott, huppogott, egyesben araszoltunk, A GPS ebből az átokból három kilométert ígért.





Az első kanyar után elénk tárult a pazar kilátás és ezt az út aljáig élvezhettük. Az élesebb kanyaroknál az autó orra kilógott a semmibe, buzgón imádkoztunk, hogy semmi jármű ne jöjjön velünk szemben. Imánkat valahol meghallgatták, lejutottunk az utolsó kanyarig.
Ott parkoltak az autók és gyorsan rájöttünk, hogy miért nem gurultak közelebb az öbölhöz. A kanyar után az út annyira hepehupás lett, hogy fennakadtunk az első hupán.




Gyorsan vissza, besoroltunk a többi autó mellé. Az utolsó száz métert felmálházva gyalog tettük meg, itt sem voltak sokan, lévén a lejutás nem könnyű dolog.
Választottunk egy árnyékos helyet átöltöztünk, búvárszemüveg fel és már csusszantunk is be a vízbe.
A barlang csak a térképen barlang, egyébként egy kis bemélyedés. A víz felől is megközelíthető, vagy a szirtekre felmászva egy kis nyíláson át. Az árnyékában millió kishallal néztem farkasszemet. A barlang melletti szikláról itt is ugrált a fiatalság.



Az öböl bejáratánál néha néha elhaladtak kirándulóhajók és a tőlünk jobbra lévő öbölbe tartottak. Valaminek kell ott lennie, nézzük meg.
Kiúsztunk, a hullámok vadabbul játszottak velünk, mindenáron falhoz akartak csapni. Megkerültük a szirtet és a túloldalán egy tündéri hosszú keskeny csöppnyi öböl. Annyira apró stranddal, hogy maximum három ember tudott kifeküdni.

Visszaúsztunk, a halak tömegben körülzártak, de bármerre fordultam, udvariasan kitértek előlem.




Délutánra a nap átfordult az öböl másik oldalára, ahol a hatalmas sziklák lépcsőket alkottak a szirt végéig. Elvonultam, kiválasztva egy magasabb magányos lapos sziklát és ott süttettem magam.
A visszaúton mindenki egyirányba haladt, este pillanatok alatt elaludtunk.



Stoncica strandját negyedi nap a bunker túra utánra tettük. Elég volt az úttalan utakból, a térkép széles csíkkal jelezte az oda vezető utat, biztosan asztfaltból van. És tényleg. A sziget észak-keleti csücskébe normális úton haladtunk. Az út szélessége itt is csak egy autónyi, de néha néha kiszélesedett a békesség kedvéért.

Az út végét persze gyalogosan kell megtenni, de semmi kurfli, lassú kényelmes lejtő visz a vízig. A strandja homokos, hosszan sekély, naná, hogy millió gyerek ugrált a vízben. Húha! Ehhez azért nem vagyunk szokva. Párom be sem jött, én kiúsztam az öbölből búvárkodni.


Következő nap Komizsa felfedezése után a déli parton Mala Travna (Mola Trovna) strandjára böktünk a térképen. Megint a köves keskeny kínlódós út, ami már előre jelzi, nem lesz tömeg a parton. A parkolónak kikiáltott szélesebb részen leraktuk az autót, száz méter gyalog és ott voltunk a szerintem Vis legszuperebb strandján.

Az öböl jobb oldalán szélesen, hatalmasan elterülő lapos sziklák, amik lépcsőzetesen emelkedtek. A lépcsők tövében árnyékkal. A legjobbnak tűnő távoli követ választottuk.




Pont felettünk apró étterem, a tulaj a rendeléstől függően megjelent mellettünk a parton, kezében a pucolandó halakkal. Páromtól elsajátította a fröccs kiejtését és jelentését, majd pontosan felszolgálta.
Az öbölben a tengerfenék keresztbe kasul szabdalt mély árkokkal. Néhány kikötött vitorlás vasmacskája valahol az árkok mélyén pihent, induláskor a mondvacsinált matrózok harcoltak az elemekkel, hogy a horgonyt felhúzzák.




Párom előszedte a zsebpecáját, elvonult egy távoli csöndes, hallal teli öbölhöz. Dobta ide, dobta oda, a halak csak kapkodták a fejüket. Egyre inkább kirajzolódott, hogy este májkrémes kenyér lesz a vacsora, vagy besétálunk a városba enni valamit.

Kiúsztam az öböl széléig, hogy átjussak a mellette lévő Velika Travna (Vela Trovna) öblébe, de a szél és a hullámok veszettül rángattak toltak visszafelé, nem sikerült a szirtet megkerülnöm.





Hazafelé tartva itt megtörtént a rémek réme, szembe jött velünk egy autó az úttalan úton. Mindannyian éreztük, ha most túljutunk a találkozáson, hosszú életűek leszünk a földön. Helyezkedés, ő félig fel a hegyre, mi ki a perem legszélére. Visszapillantó tükrök behajtva és rettentő lassan elgurultunk egymás mellett. Akár gyöngyhalász is lehetnék, olyan hosszan bent tudtam tartani a levegőt.

Megállapítottuk, hogy ez a legjobb strand, az ide vezető út küszködéseit vállalva másnap visszalátogattunk.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése