Az erdélyi túra első és második napja (Lovas Nemzet XIX.évfolyam 10. szám)

Itthon vagyunk! Túléltük! Én is!!!! Csoda volt, már csak az is, hogy végig csináltam. Minden fölösleges szó nélkül álljon itt a nyarunk első két napja szövegben képekben: 

A repülő épphogy csak felszállt, máris ereszkedett Marosvásárhely felett, viszont a transzfer két órás autóút volt a Madarasi Hargita lábánál fekvő Ivóhoz. A farönkökből épített apró Honor hotel a hegyekre nyitotta ablakait. Szobánkban az ágy előtt, mi sem természetesebb, vaddisznóbőr feküdt szőnyeg helyett.

Vacsoráig volt még időnk, Ági a hotel vezetője ajánlotta a közelben levő 400 hektáros vadaspark látogatását. 

A másfél órás sétára mások is jelentkeztek, rajtunk kívül még három család várta a kapunyitást.

Induláskor Éva a vadőr kezünkbe nyomott egy-egy távcsövet, intett Mancinak a fiatal szarvasünőnek, aki ugrálva csatlakozott a csapathoz. A szelíd állat a gyerekektől kikövetelte a simogatást, tőlem egy alapos fülvakargatást kapott. 

Manci

A sok gyerek miatt csöndes sétáról szó sem lehetett, elfogadtuk, hogy Mancin kívül állattal a parkban nem fogunk találkozni. A távcső azért jó szolgálatot tett, messziről két agancsost fedeztünk fel, akik tartották a távolságot, egyébként nem törődtek velünk.

A vadasparkban elszórva találtunk régről ottfelejtett faházakat, berendezése hajazta Ábel házáét a rengetegben. Ezeket a dolgozók használják, ha munkájuk éjszakára is kikényszeríti őket a szabadba. Az itt élő dám-, gímszarvasok, őzek, muflonok évi beoltása, chippelése, és a terület karbantartása a feladatuk.

Visszafelé Manci megfürdött a tóban, persze a bundáját mellettünk rázta ki.

Gábor a túra után

Este a szállodában szarvashúsból készült székelykáposzta várt. A Csombor! Valami fergeteges ízű fűszer! Két tányérral bepakoltam. Párom barátja Gábor, a családjával szintén pár nap lovaglásra érkezett a hotelbe, nekik az utolsó estéjük volt, több órás lelkes előadást hallgattunk az előző napi lovastúráikról. Gábor csípőtől lefelé mozgássérült, tolószékben gurul a világban, az ő biztatása csökkentette pánikomat a másnapi túrától.

Kakasszó jelezte a reggelt. Házi készítésű szalámik, felvágottak, sajt folyt le a reggeliző asztalról. Én a diós szarvas kolbászt, párom a szederlekvárt tolta le a kemencében sütött kenyérrel.

Ági egy osztrák családot és minket vitt le a lovardába, ott már készülődtek a lovak a túrára.

Az izlandi lovak alacsonyak. Hála az égnek. Most álltam először olyan ló mellett, aminek elláttam a háta fölött. Hosszú sűrű, szemükre hulló sörényük bohém külsőt kölcsönöz, jámboran tűrték a tisztogatást, nyergelést.

András, a lovarda tulajdonosa rámutatott egy sötét pej kancára.

-          Ez lesz a te lovad, Flugar a neve. Flugar, mint repülés. Drága Flugar! Ugye együtt repülünk?

Túloldalról párom tartotta a kengyelt és hopp, egyedül ültem fel! Igen! Ez az én lovam!

Karámban öt perces összeszoktatás és mikor mindenki készen volt, felállt a csapat.

A lovarda előtti futópályán egy utolsó összeszoktató kőr előzte meg az indulást, amikor is kiderült, párom hátizsákja ugrál a hátán, madzaggal kell szorosabbra kötni. Az ő lova csodaszép foltos jószág. Neve Kvardi, ami arányost jelet.

Kerítettünk zsinórt, hátizsák rendben. Indulás előtt utolsóként nézzük, azt a tölt járást.

Nos, igen a tölt. Ez az izlandi lovak jellemző jármódja. A ló az azonos oldalon lévő lábait egyszerre emeli, úgy lép, mint a teve. És ezt képes iszonyú sebességgel rakosgatni, állítólag ez a legkényelmesebb járás. Mindketten csak olvastunk róla ez idáig, most jött a gyakorlat. A kezdőkör közepén András begyújtotta a lova motorját és érdekes módon mindenki rögtön ráérzett a tölt járásra, csak én voltam az egyetlen, akinek nem sikerült, Flugár simán ügetett alattam. Nem baj, majd belejövök, induljunk.

 Elől Zoli vezet, hátul Marika zár, András pedig ahol szükséges, ott intézkedik, kilencen vágtunk neki a Deság túrának.

A lovardát védő komondor pár, Pongrác és Fanni, két kölyküket hátrahagyva csatlakozott a menethez. Míg Ivó házai között trappoltunk, minden kutyát a kerítéshez csalt csapatunk. Gondolom hosszú évek óta napi egyetlen szórakozásuk az apró zsákfaluban, hogy a reggel induló és este érkező lovascsapatot megugassák.

Kiérve a faluból, a temető mellett rögtön meredek emelkedőn vitt az erdőbe az út. Belegondoltam, Vasadon Erika százszor meggondolja, hogy milyen utat válasszon a lovainak, itt pedig simán nyomják a köves csúszós kaptatót.

A sorban másodikként, Zoli mögött vagy mellett haladtam. Folyamatosan segített, látta rajtam az agyamba vert angol lovas iskola korlátait. Első lecke, hagyjam a ló kantárát hosszan, élvezzem a tájat. Higgyem el, a ló nem akar elszaladni ezen a meredek emelkedőn, viszont jobban tudja nálam, hova érdemes lépnie. Igaza volt, leengedtem a szárat és a görcsöt a gyomromból, élveztem az utazást. Nyír és fenyő uralta az erdőt. A kivágott nyírből kerítések, fenyőből házak épülnek. Míg felfelé haladtunk, csendesek voltunk, csak az állatok patakopogásai hallatszottak. Némán csodáltam lovam sziklamászó képességét, az állat sörényébe kapaszkodva igyekeztem a hátán maradni.

Magasbükk pihenő

A Magasbükk tetején egy tisztáson kis pihenő. Bevártuk egymást és most már lankásabb terepen haladtunk Templombükk felé. Itt volt lehetőség egy rövid tölt futásra és még mindig nem sikerült beugratnom a lovat!

Zoli elhatározta, hogy én ma töltbe fogok lovagolni és akaratom ellenére Flugart maga mellé füttyentette. Hiába húztam a szárat, Flugar Zolinak engedelmeskedett. Elindította a lovamat és jött szorosan mögöttem. Ötven méteren pontosan három lépés töltre éreztem rá, roppant büszke voltam, ez már csak jobb lehet. Most már tudtam: sarkat le, láb előre, derék erősen hátra, szár megtart. Ok, gyakorolni fogom.

Templombükk arról kapta a nevét, hogy az egyház erdeje. Szépen rendben tartott erdő, kidőlt útelzáró fával nem találkoztunk.

Medveferedő

Innen a csapás elindult lefelé egy barlangokkal teli hegyoldalban. Nem véletlenül kapta a Medveferedő nevet, a mackók nagy része itt vészelte át a zord telet, visszahúzódva a barlangokba. A kutyák nem jeleztek, nem volt vadállat a környéken.

Kvardi

Komolyabb pihenőnk a Tizenhétfalusi fennsíkon volt. Hatalmas nyílt terep, régen tizenhét falu közös legeltetője volt. Mára ebben a tizenhét faluban mindösszesen kilencen élnek. Pár éve a környező erdő leégett. Mementóként elüszkösödött facsonkokkal találkoztunk, a magas fűből kandikáltak ki. Senki nem foglalkozott az erdő újratelepítésével, elvégezte a természet maga, mindenütt indult az új élet, apró fenyők formájában.

Előkerült a süti (mi szerintünk flódni, András szerint székely specialitás), pálinka, üdítő. Az egyik üdítős palack kupakja hangos szisszenéssel tekeredett le, hopp, két ló megugrott. Zoli szorosan fogta a szárakat, az egyik állat felágaskodott, majd a földre dőlt. A többi is ugrott félre, de ott már résen voltunk, csitítottunk. Kis pánik és máris az összes állat legelt tovább, mintha mi sem történt volna.

Elfogyott a tízórai, visszaültünk, kezdtünk ereszkedni a Deság völgyébe. Az elágazásnál az utat keresztbe eldőlt fenyő zárta. Kényszerből a rosszabbik utat választottuk, ez meredeken vitt a mélybe, pár száz méter erejéig leszálltunk, száron vezettük a lovakat.

Deság patak

Közel érve a vízhez, az állatok megélénkültek, nyílegyenesen vezettek be a patakba. Lökdösődés, oldalazás, és lovak kutyák boldogan szürcsölték, lefetyelték a vizet. Innen gyakorlatilag véget ért az út, felülve a lóra a patak medrében jártunk. Flugar óvatosabban kereste lábainak a helyet, többször kigurult patái alól a víz által görgetett kő, bukdácsolt. Mikor a vízre jobbról, balról falomb hajlott, a ló nyakára borulva vonultunk. Igazi túlélő túra volt számomra! Ha nincs az a ledőlt fenyő a másik út elején, sose tudom meg, mit hagytam volna ki!

Elhagyva a patakot, befordultunk Zeteváraljára, ahol a gyerektábort üzemeltető Domokos várt minket ebéddel.

András a focipályát kőrbe kerítette fehér spárgával, amiről a lovak elhitték, hogy villanypásztor. Leszerszámoztuk őket, kézmosás, huppantunk az asztal mellé.

Szilvapálinka indításnak, majd sűrű bablevesbe merítettük a kanalunkat. Érdekes székely szokás, a levesbe lilahagymát karikázni. Ízlett, itthon meghonosítom. A palacsintát kis pihenő után, már csak a kávé után tudtuk letuszkolni.

Rákönyököltünk az asztalra és nevettük András, Zoli és Domokos felemlegetett régi történeteit.

 Persze szóba került a Gordon tetőre épített Kelet-Európa legnagyobb szobra, a „Pléh Krisztus” amit sok herce-hurca után most augusztusban avattak fel. Véleményem szerint nem illik a tájba, hivalkodó hideg fém szobor, de az biztos, hogy a vallás összetartó erejét segíteni fogja, zarándokhelynek szánták.

A lovak dagadtra legelték magukat a focipályán, álltak az árnyékban. Felszerszámozásuk nem ám amolyan „gyere buci, hamm, bekaplak” módon történik. Zablával a kézben, nagy kőrt kerítve lassan bandukoltunk feléjük, egyre szűkítve a tért. Óvatosan, nehogy az egyik kiugorjon, mert akkor a többi ugrik utána és kezdhetjük elölről a befogást.

Flugar szeme sem rebbent, mikor a zablát a fogai közé tuszkoltam, kényelmesen ballagott utánam.

Jaj de nehéz volt felmászni a ló hátára! A huszonhatodik kilométernél tartottunk, életemben ilyen hosszú ideig egyfolytában nem ültem lovon. Olyan izmaimat erőszakoltam meg, amikről idáig nem is tudtam, hogy léteznek.

Falu végén kereszteztük megint a patakot, a lovak lecövekeltek a mederben egy kiadós ivásra.

Innen hazafelé vettük az irányt.

Elzárt terület, hatalmas leláncolt faragott kapu, rajta a tábla több nyelven hirdeti, tilos a megközelítése.

- András! Itt mi van?

- Ez volt Ceausescu vadászháza. Ha távolra benézel, még felfedezhető a helikopter leszállópálya. Az itteni erdőkben lőtte a legnagyobb medvéjét, farkasát és szarvasát.

A helyi vadászok rengeteg történetet tudnak Ceausescu vadász szokásairól, párat András is elmesélt. Az alap volt, hogy a medvéket a fákra aggatott mézes csuprokkal csalogatták közel. Minél többet tereltek a magasleshez, annál jobban érezte magát az elnök.

Befordultunk a lovardához vezető útra és András indította a töltöt. Semmi! Egyszerűen nem éreztem a tölt ütemét, nem tudtam átvenni, továbbra is ügetésben, majd egy pici vágtában tettem meg az utat.

Kinga az ifjú lovász Flugart ápolja

Lovardában már várt Attila a lovász és tündéri családja. Kinga lánya, aki most végezte az óvodát, profi szinten szerszámozta le a lovamat, ahova nem ért fel, ott megmutatta hova akasszam a szerszámokat.

András háza, ami természetesen rönkház, a lovarda mellett áll. Leültünk a teraszára egy sörre, beszélgettünk az élet bölcsességeiről, végül összedugta fejét a szakmai bizottság, vagyis András és Zoli. Meghányták, vetették, végül kijelentették, alám nem Flugar való, következő nap Krónát kapom. Króna gyorsabban vált töltbe és kényelmes a járása. 

Sámson

Megérkezett Ági, bepakolt minket a dzsipbe, mentünk a szállodába vacsorázni.

A kertben álló szabadtéri kemencénél terítettek, vadhúsból készített miccset és sült kolbászt pakoltunk a villánkra petrezselymes krumplival, a sütit felvittük a szobába.

Mics és sültkolbász.

Tusolás után még emlékszem, hogy az ágy felé vettem az irányt, de onnan roló le. Az egész éjszakát mozdulatlanul aludtam át, igyekeztem rápihenni a másnapi túránkra.

                                                         harmadik nap itt.
                                                         negyedik nap itt.
                                                            ötödik nap itt.