Norvégia lakóautóval - Geiranger fjord

Mindenhol azt olvastam, a Geiranger fjordnál hajóval érdemes megnézni a híres Hétnővér vízesést. Covid miatt ezt is már otthon előre befizettük, mert a honlap szerint a hajó 50% túristát enged fel a fedélzetre. Az olcsóbb, egy órás utat foglaltunk. Pár hét múlva jött a válasz, az a hajó, amit választottunk nem fut ki, helyette fel tudnak ajánlani fél órával előbb induló másfél órás hajózást, ugyanazért a pénzért. Persze, hogy elfogadtuk.

Geiranger kempingjében gyönyörű látvány fogad ébredéskor, a hegyek közé beszorult fehér felhőpamacsok ereszkednek le a fjordra. Kék az ég, végre szuper időnk lesz egy kellemes hajókázáshoz, normálisan felöltözhetek. Kék vászonszoknya, fehér póló, sportcipő, és természetesen tengerészzsák a vállamon. Lássa mindenki, a Balkánon is tudják, mi az a hajó.

A fedélzeten a matrózok elegánsak. Mint mindenütt, itt is az egyiknek van olyan barátja, aki már járt, vagy tanult Magyarországon. Mi ennek mindig nagyon örülünk.

Körülnézünk, megállapítjuk, hogy ezek a norvégok totál bekattantak. Még egy laza hajókázáshoz is túrabakancsot húznak, hátukon fullra tömött hátizsák.

A kikötőben apró magáncégek is hirdetik a hajókázást, ők nyolcszemélyes gumicsónakkal cikáznak a fjordban, minden vízesést meg tudnak közelíteni, ezért a vendégek esőkabátba burkolózva, erősen kapaszkodnak a csónak szélébe, hogy kivédjék a gyors éles, fröccsenős fordulókat. Nekünk a nagyhajóval ez nem megy, cserében ihatjuk minden mennyiségben az ingyenes teát, kávét. A hangszóró a legkisebb csordogáló vízesést is több nyelven és hosszasan ecseteli.

Eldöcögünk a híres Hétnővér vízesés előtt, most éppen ő a leggyalázatosabb. Körülötte anonim vízesések őrült mennyiségű vízzel, dübörögve szakadnak a fjordba.

A kishajók előttünk haladnak, szemben a Hétnővérrel közelítenek a parthoz, kikötnek egy falatnyi pallónál, mindenki kiszáll. Na ebből is kimaradunk, ez a hajó oda tuti nem köt ki.

Elérünk a fjord kettéágazásához, itt már nincs vízesés. Az éles, hatalmas szikláknál csodaszép látvány, ahogy pár napsugár utat talál közöttük a mélybe a víz felszínén túl.

Fordulunk. Tényleg, már háromnegyed órája utazunk.

-       -  Nézd, nézd! A mi hajónk is közelít ahhoz zsebkendőnyi kikötőhöz, ahol a gumicsónakosok is kiszálltak. Talán mi is kikötünk egy picit.

És valóban. Mellé siklunk, kis deszka leeresztve, a norvégok ugranak ki és tempósan másznak felfelé. Én is pattanok, indulok utánuk, megnézem mi lehet az a csoda, amiért kapaszkodnak felfelé. Párom utánam szól, megvár a parton, nincs kedve mászni.

Tíz perce kúszunk felfelé, még mindig nem látok semmit, az ösvény tragédia, meredeken emelkedik, szűk szoknyám zavar a felfelé lépkedésben. Félreállva megvárom, míg a többiek elvonulnak, inkább visszaereszkedem a partra.

Párom a sor végén kapaszkodik felfelé, szemei vérben forognak, rászólok:

-       Ne gyere tovább, én is itt maradok veled, iszonyat meredek felfelé.

-       Itt a vége a hajótúrának, elment a hajó. Innen vagy gyalog, vagy sehogy.

Ezt biztosan nem olvastam a programban! Ez nem volt benne! Ezek a norvégok ezért öltöztek túrafelszerelésbe!

Állunk megkövülten, már csak mi vagyunk az ösvényen, ami gyakorlatilag nem is egy ösvény, hanem a föld felett kiálló gyökérrengeteg, amibe kapaszkodva lehet feljebb és feljebb kúszni. Szoknyában! Matrózzsákomat átdobom keresztbe a hátamon, szoknyámat felkötöm a csípőmre, úgysem látja senki, induljunk.

Annyi változatosság van, hogy a gyökerek vastagsága, minősége eltérő, néha van lehetőségünk sziklán is megtámaszkodni. Néma csendben lépkedünk, valakit kellene szidni, de még egyikünk sem találta ki, ki legyen az áldozat. A kezdeti meredek sziklás kaptatót néha erdős rész váltja fel. Egy órás küzdelem után az út egy kis tisztásra fordul, régi korok házaival, sziklaülőkékkel. A hajós társaság épp ekkor fejezi be a tízórait, kulacsukból húznak egy nagyot, csomagolnak vissza a hátizsákba, indulnak tovább. Párommal összenézünk, se kajánk, se vizünk.

- Na itt most befejezzük! - Párom feladja. - Indulunk vissza, a kikötőnél majd felkéredzkedünk egy turista hajóra, amelyik pakolja ki az újabb áldozatokat.

Ereszkedünk lefelé, talán száz métert sem megyünk, szembe találkozunk az újabb csoporttal. Élén egy középkorú férfi kutyával. Elmagyarázza, hogy milyen csodás látványtól fosztjuk meg magunkat, ha nem kapaszkodunk fel a csúcsig.

- Micsoda? Ez a túra hétszáz méter magasságig megy?

- Igen, majd onnan le. Kb. négy-öt órás kirándulás. Amennyiben mégis úgy gondoljuk, hogy nem vállaljuk, a kirándulóhajók száz koronáért visznek vissza a kikötőbe fejenként.

- Ha ez a kutya végigcsinálja, akkor mi is. - mutatok a férfi lihegő lógó nyelvű ebére. Párom meginog a száz korona hallatán, fordulás. 

- De ez most már ugye végleges, le föl szaladgálunk a hegyen.

Kapaszkodunk, erdős rész jön, hatalmas fekete bazaltsziklák mellett haladunk, mindenhol csordogál a víz. Markunkban összegyűjtünk annyit, hogy megmeneküljünk a szomjhaláltól.

A norvégok simán lehagynak minket, mi alig kapunk levegőt, ők fecsegve, nevetgélve másznak, húzzák fel egymást szikláról sziklára. Szoknyámat folyamatosan igazgatom, húzom le, ha beszédet hallok a hátam mögött, kötöm fel, amint elhaladtak mellettünk. Az erdő aljnövényzete páfrány. Soha ilyen élénk színű, mintázatú, puha érintésű növénnyel nem találkoztam, élmény a sűrűjükben a gyaloglás.

Az ösvény többször kikanyarodik a hegy peremére, sziklába vájt lépcsőkön kerüljük az ormot. Ilyenkor korlátok segítenek a megkapaszkodásban. Már kóstolót kapunk abból a látványból, ami fenn fog várni minket. Lihegünk, szenvedünk, de hajt az élmény, látni akarjuk teljes terjedelmében ezt a pompát.

Két és fél órás kapaszkodás, fújtatunk, de megérkezünk. A perem kiszélesítve, mindenki elférjen rajta, mindenki be tudja fogadni ezt az álomképet.

 Szédítő a látvány, kettéágazó meredek völgykatlanba szorult zöld kék színben játszó fjord, fehér pontoknak látszó hajók húznak benne hullámtörést. A hegy faláról mindenhol vízesések zubognak, a napfényben megcsillanó millió vízcsepp játéka lenyűgöző. 

Megérte! Már rég az Atlantic Road közelében kellene járnunk, de Isten uccse kár lett volna kihagyni. A túránk idáig egy métert nem haladt előre vízszintesen, kizárólag függőlegesen másztunk. Most kezdődik a leereszkedés, ami már kényelmesebb, ferdén, kőlépcsőkön, csúszós lejtős sima sziklákon araszolunk, szoknyámat is lesimítom, tudom tartani az ütemet.

Útközben két forrás mellett ugrálunk át köveken, deszkapallókon, vize hűs, nekünk áldás. Mindegyik mellett ott a forrás neve, számunkra kimondhatatlan hosszú több méteres szó, mint általában mindené Norvégiában.

 

Ha forrás van, háznak is kell lenni a környéken, hoppá, a fák mellett megbújva megint ott pár növénytetős apró faház, kulcsos házként üzemelnek. Ablakukon bekukucskálunk, tipp-topp rendben, ágy, asztal, gáztűzhely. Már van időnk kibogarászni a kis táblát mellette. Eredetileg öt hasonló apró épületegyüttesből állt a tanyavilág, ezeket a tavaszi, nyári és őszi legeltetésnél használták a családok, valamint itt tárolták a télire összegyűjtött szénát.

Visszafelé három órás a sunyi lejtő, itt a páfrányok a már nálunk is ismert fajta, a sok csapadéktól hatalmasak, sűrűk, jó illatú az erdő. Közben természetesen megérkezik az elmaradhatatlan délutáni zápor. Valahogy megint összerázódik az eredeti társaság, nagyjából egyszerre esünk be a kemping kapuján. 

Autóban megnézem újból a hajókirándulás hirdetését, egy árva szó sincs arról a küzdelemről, amit ma itt véghez vittünk. 

Megállapítjuk, jól jártunk, mert ha előre tudjuk, talán nem jelentkezünk rá.