Múltkori tereplovaglásunkkor rá kellett ébrednünk, hogy Carlos nem viseli el Babilont maga körül, Babilon viszont nem hajlandó utolsóként poroszkálni az úton, harcol, hogy élre állhasson. Ez állítólag probléma, a két lónak össze kell szoknia.
Erika a múlt héten lepottyant a lóról, fáj a hátsója. Most még pihenteti, nem vállalkozott a tereplovaglásra, helyette páromnak hozta elő Carlost. Felnyergeltük a két lovat és minden herce-hurca nélkül kivonultunk. Első közös utunk volt. Párom keményebb lovas, sejtettem, hogy semmi könyörületesség nem lesz benne irányomban. Igyekeztem felkészülni az akadályfutásra, rögtön indulástól tartottam mögötte a 20 méter távolságot.
Az erdőbe érve megkezdődött kálváriám. Fák között tekeregve kerestük az ellenséges partizánokat. Sikeres hajtóvadászat végén a foglyok csapatosan reppentek fel, halálra rémítve Carlost. A taposóaknáknak kikiáltott farönköket Babilon ügyesen kerülgette, ezt a feladatot 10 ponttal teljesítettem.
Kiérve az erdei útra, párom gyors tempót diktált, ügetésre váltottunk, Babilon varrógép üzembe kapcsolt. Carlos mögött mind hatalmasabb porfelhő alakult ki, kicsi lovam egyik oldalon sem látott kitörési lehetőséget, hát magától lassított, tartotta a távolságot. Egyenletes ügetésben sikerült eljutnunk ahhoz a tanyához, ahol legalább tíz kuvasz védte a területet, közeledtünkre mind a kerítést szaggatva hörögve ugatott, egymás hátára ugrálva próbáltak meg minket távol tartani. Tudtam! Annyira tudtam, hogy nem lehet a páromtól egy normális kényelmes tereplovaglást elvárni!
Először Carlos adta fel, oldalazva engedetlenkedett, nem óhajtott elmenni a kutyák mellett az úton. A pálca észhez térítette, túljutott a kritikus részen, viszont én egyedül maradtam a szintén riadt Babilonnal. Szétvetett lábakkal szembefordult a kutyákkal, még nem döntötte el, hogy menekülni fog, vagy védi magát, esetleg támad. Hozzá vagyok szokva, hogy vészhelyzetben Erika rögtön segít, akár a lónak füttyjelekkel, akár száron elvezetve a lovat, most persze semmi.
Nem hogy semmi, hanem helyette párom nekem osztogatta biztos távolból harsogva a szerintem használhatatlan utasításait, mi módon jussak túl ezen a rettenetes helyzeten. Nekem kiabált! Nekem, aki együtt remegtem Babilonnal, nekem akinek fogalma sem volt melyik a jobb lábam, amivel bele kéne rúgni a ló oldalába! Egyáltalán hol a ló, hol a pálca és miért van a szár rátekeredve a lábamra?
Babilon oldotta meg a helyzetet, menekülésre fogta a dolgot. Párom ordított, dőljek hátra! Jó, hátra dőltem. Húzzam a szárat! Jó, húzom. Valamit biztosan csináltam, mert Babilon lelassult, majd megállt. Huh! Micsoda izgalom! Összeszedtem magam, szárat letekertem a lábamról, és óvatosan elindultunk. A ló normálisan működött, vége volt a pániknak. Erdőbe vezettük a lovakat, a fák között tekeregve nem értek rá figyelni a távolodó kutyaugatást.
Az út nagy részét visszafelé ügetésben, részemről dühös sértődött némaságban tettük meg. Nem láttam be, miért akkor kell a lovakat a veszélyhez szoktatni, amikor az egyiken én is rajta ülök. Mindkét ló lelkesen csattogott hazafelé, irányítás nélkül fordultak a tanyához vezető csapásra. Zeusz már messziről üdvözölt minket.
Két nappal ezelőtt kint járt az állatorvos a tanyán. Minden állat megkapta a kötelező oltását, Bandi a nyakába a kötelező chipet, Leonidasz cica pedig három órával később felébredve az altatásból, már nem talált semmit a hátsó lábai között.
Így múlik el a világ dicsősége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése