A kék virágcserepes Sidi Bou Saide

Előzmény itt.

Korán reggel indult a busz Sousse-ból, rossz helyet választottunk, a nap a szemünkbe sütött. Az út mentén az olajfák végtelen ültetvényei. Víz közelében sűrűbben, víztől távolodva ritkábban ültetve, hogy legyen hely a fa gyökerének minél nagyobb területről begyűjteni az éltető nedvességet.

Sidi Bou Said-ba tartottunk, Tunézia Szentendréje felé.

A város a nevét Abu Said Baji-ról kapta (1156-1231), aki az 1207-es mekkai zarándoklata után itt letelepülve hirdette a tanait.

Pár órás utazás és megérkeztünk. A busz Manar hegy aljában leparkolt, onnan vagy gyalog, vagy az elektromos kisvonatnak álcázott autó volt a választék felkaptatni Sidi Bou Said óvárosába. Március eleje volt, ennek ellenére 24 C fok kellemes meleg, valahogy mindenkinek egyértelműnek tűnt, hogy gyaloglás helyett a nyitott kocsikra üljön fel. Megtelt a kisvonat, csengő jelezte az indulást.

Kockaköves utcákon kapaszkodva felfelé, egyre sűrűbben mutatkozott Sidi Bou Said jellegzetessége. A kovácsoltvas erkélykorlátok, az ablak és ajtórácsok mintája sehol nem ismétlődött, a házkapuk faragása egyenként remekmű, de egyben megegyeztek: Mind azúrkék színben tündökölt a fehér házfalak keretében.

Az öreg téren a kisvonat leparkolt, mi pedig nekiindultunk felfedezni az óvárost. A főutcán a házak megannyi kis boltok, az áru mennyisége olyan terjedelmű, hogy a falakról lefolyt az út közepéig. Az árusok hol szerényen, hol erőszakosan igyekeztek beterelni a boltjuk mélyébe, lányomra a már megszokott lelkesedéssel csaptak le, Zoli rutinosan hárította a támadást. A boltok hosszú sorát apró kávézók szakították meg. Előttük pár asztal, szék, amiken a helybéli idősebb férfiak őszinte unalommal, pipával a szájukban szemlélték a túristák idétlen hadát.

A város legismertebb és legszebb háza Dar El-Annabi ügyvéd háza, ma múzeum. Ügyes fogásként 10 fő fölött komoly kedvezményért adták a belépőjegyet, ezzel ösztökélve minket, hogy magunk vadásszuk össze a potenciális múzeumlátogatókat a spórolás reményében. Az ötlet működött, betódultunk. A 18. században épült iszlám ház berendezése eredeti állapotában maradt meg. Idegenvezető hiányában, a magunkkal hozott kinyomtatott pár soros információkra támaszkodva jártunk szobáról szobára. 

Korabeli ruhákba öltöztetett viaszbábuk mutatták be a hétköznapi és az ünnepi életet. Selyem, csipke, gyöngy, ízlésesen olyan mennyiségben díszítve a ruhákat, ami mellett mi nők nem tudtunk szó nélkül elhaladni. Páran nagy biztonsággal becsülték fel az értékét, mi többiek dermedten hallgattuk az összeget.

Az esküvői henna szertartás érdekes látvány. Az emeleti imaszoba falát borító csempék szépsége magasan verte a többi szoba faldíszítését. Bebarangoltuk a ház minden zugát, tetőteraszáról a panoráma fantasztikus élmény volt. A mutatósabb falrészeknél sorban álltunk a fotózási lehetőségért. Itt a tetőn szembesültünk a ténnyel, hogy ebben a városban még a virágcserepek is mindenütt kék színűek.

Kedves gesztusként a belső udvaron mentateával kínált a ház tulajdonosnője. Mindannyian letelepedtünk székekre, padokra, a méltán híres hatalmas kovácsoltvas madárkalitkára és szürcsöltük a nedűt, mint a vérbeli arabok.
Valami lehetett abban a teában, vagy átitatott minket a hely varázsa, de két percen belül úgy csacsogtunk egymással, mintha mind régi ismerősök lennénk. Szenvedélyes hűtő mágnes gyűjtőként rögtön két címet is beszereztem, ahol jól lehet alkudni és van választék.

A tulaj nehezen kapcsolódott be a beszélgetésbe, lassan-lassan kihúztuk belőle, hogy a ház híres lakójának leszármazottja. A családfa levezetésénél azok közé tartoztam, akik nem tudták követni a vonalat, gyorsan túl is léptünk rajta. Az épület a mai napig a család tulajdona, ő az elzárt hátsó részében él. Az egyik eldugott szobájában, ami szuvenír boltnak van átalakítva, természetesen vásárolhattunk az illatos, teának való mentaleveléből is. Szerényen mosolyogva gyorsan búcsúzott, sietett nyitni a nagykaput az újabb csoport látogatónak.

Tea után szétszéledtünk, hogy felfedezzük a város rejtett soklépcsős mellékutcáit, mesterien kifaragott óriási kék kapukra vadászva. Az udvarokból érett narancsokkal terhes fák hajoltak ki az útra, elérhetetlen magasságokban. A zárt, fehér falakkal körülvett kertek sehol nem engedtek betekintést a magánéletbe. Nem akadtunk vízszintes utcára, sétánk folyamatos hullámvonalat írt le komoly hajtűkanyarokkal, zsákutcákkal.

A kisvonathoz útban visszafelé, hagytuk magunkat becsábítani az ajándékboltokba. A fal mellett plafon magasságáig élénk színekben sűrűn aggatva sorakoztak a ruhák az állványokon. Csak hozzáértünk valamelyikhez, az árus máris kapta le a vállfáról, miközben elismerően hódolt, szerinte tökéletes ízlésünknek. A ruhák mellé gombostűzve az ujjak. Hitetlen csodálkozásunkra a tulaj félrerántotta a bolt mélyét leválasztó függönyt, mutatva mögötte a száz éves öreg singert, amellyel röpke pár perc alatt asszonykája bevarázsolja a ruhába a hiányzó részt, ha jobban tetszik az ujjas változat. Sőt a hosszán is szakszerűen kurtít igény szerint, míg mi válogatunk a termékei között. Esetleg teával is szolgálhat a várakozás idejéig a boltban.

Végül megtaláltam álmaim hűtő mágnesét, szerintem ügyesen lealkudtam az árát. Az árus hercegnőként foglalkozott velem, elégedetten búcsúztunk egymástól.

A kisvonatra várva a téren, a társaság most már, mint régi ismerős üdvözölte egymást. Mindenki táskájában lapult valami szerzemény, amit lelkesen mutogatott a másiknak, többünkben irigységet ébresztett egy gyönyörű keretbe foglalt tükör. Sajnos visszamenni már nem volt idő.

Fáradt testünk érzékenyen reagált a kockaköves úton lefelé zötykölődő vonatra. A buszállomás még üres volt, kőrbe sétáltunk, meglátogatva a szuvenír árusokat. És mit láttam! A hűtő mágnesem ikertestvérét, aminek az induló ára megegyezett az általam kemény harccal lealkudott árral.

Megérkezett a busz, indultunk tovább Karthágóba. Sértődött dühöm hasonlított azon hellénekére, akiknek sikerült Karthágót a földig rombolniuk. Úgy gondoltam már profin alkudozom és tessék! Még mindig én vagyok a vesztes! Immár 2 : 0 az arabok javára.