2014. augusztus 30., szombat

Rab városában bicegve




Barbatban hét körül kezdődött reggel az élet a tengerparton. Először megjelentek a kocogók, őket követték a kutyasétáltatók, a sétányt söprögető kisautó nyolckor zörgött el előttünk. A nap a ház háta mögött jött fel, a fény a tengerről felkúszott a terasz korlátjáig. Mi már ott ültünk és ettük az egyhangú, ám de bőséges reggelit.








A lábam papucsban egészen jól működött, gyorsan megtanultam nem támaszkodni a kisujjamra. A parti sétány hat kilométeren keresztül Rabig ki van építve, sétáljunk át, nézzük meg a várost. Párom hajóőrült, a mólókhoz kötve ringtak a jobbnál jobb jachtok, akadozva haladtunk. A nagyobb kikötőknél leálltunk megszemlélni a ki-be emeléseket, javításokat. A bringások is inkább itt közlekedtek az országút helyett, meg is értettem.


Rab óvárosa egy félsziget csücskében fekszik. A tekergős parti sétány istentudja hányadik kanyarjában láttunk meg a négy tornyából végre egyet. Sok reményt adott, hogy még ma oda is érünk.

A bédekker szerint a Szent Kristóf tér mellett kell kezdeni a sétát. Én ragaszkodtam volna hozzá, de páromat ez egyáltalán nem érdekelte. Nála a sorrend úgy kezdődött: 1. árnyék, 2. árnyék, 3. fagyi. Az én lábam volt törött, a páromra támaszkodtam, hát követtem az árnyékba, közben nyaltuk a fagyit. A két párhuzamos főutca tömve turistákkal.

Csavarogtunk a szűk sikátorokban, ha kijutottunk egy érdekes épülethez, templomhoz, szusszanásként megkerestem a könyvben, hogy tudjuk mit szemlélünk. Először a Nagy Szűz Mária-székesegyházban ültünk le pihegni. A székesegyház előtti árnyas kövön harmonikás kereste a kenyerét. Bent, a tömjén szagban ülve, vidáman doboltuk ujjunkkal a negyven éves olasz slágereket.



Délutánra kőrbe jártuk a várost, eljutottunk a kilátóteraszra, ahol a könyv szerint a legjobb képet lehet készíteni madártávlatból a városról. Ez egy kb egy méter széles, hosszú magas terasz, azt hiszem a várfal maradványa. Sorban állás volt a panoráma fotózásért. Íratlan szabályként mindenki kb fél percet töltött el egyedül a terasz legvégén és amikor valaki panorámafotót csinált, amint a masinája a hátrébb várakozó tömeg felé fordult, egy emberként guggoltunk le, hogy ne zavarjuk a panoráma felvételt. Megköszönte és már adta is át a helyét a következő fotósnak.



Innen lehetett kijutni a Komrcar ligetbe. Az út párhuzamosan fut a tengerparttal, a fák között remek képeket készítettünk.  A liget túloldalán állt a temető. A sziklás talaj miatt képtelenség sírt ásni, ehelyett felfelé építkeznek. Méter magas kriptákat emelnek kőből téglából, márványból, aminek a végét oldalt ajtó zárja. Itt helyezik be a holtakat.


Visszakanyarodtunk a városba, ahol érdekes módon csak a kikötő utcájában ontották a bóvlit az árusok. Párom ismer, elmenekült egy árnyékos padra, szemére húzta a sapkája sildjét, majd akkor szóljak, ha fizetni kell. Apró frottír köntösök lobogtak a szélben, az árus üzletet szimatolt.

-Hány éves a gyerek?
-Éves? Hat hónapos.
Túrtunk, pakoltunk, nincs kisebb. -Végül is egyszer belenő, ezt kérem.
A hűtőmágnes választék roppant szegényes volt, én éreztem magam sértve, hogy csak ezek közül válogathatok. Majd valahol máshol nézek, menjünk.

San Marin Lopárban született, de egy szobrot itt is állítottak a tiszteletére. Végül is innen indult el, hogy a harmadik században megalapítsa San Marinót.



Hazafelé az út a jobb lábamnak rövidebb, a balnak hosszabbnak tűnt. Vigaszként az estét megkoronáztuk két adag rántott tintahallal.

Indulás: itt
Első merülés: itt
Adriai vihar: itt
Kalifront: itt

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése