2018. október 27., szombat

Hegyre föl, völgybe le.


1972 - 2018 a sajt ára nem változott!

Úgy indult, hogy meglepetés utazás lesz, de mivel párom férfiből van, néhány nap múlva egy ügyes mellékérdezésnél már el is kottyintotta magát. Szóval Zakopane a cél. Tehát megint nosztalgiázunk, a múlt században sihederként járt ott.
A városról millió leírást találtam a neten, nagyjából tudtam mire számíthatok.





Két napig az orrunkig sem láttunk a felhőktől, harmadik napra ígért a meteorológia napsütést. Áldottuk az eszünket, hogy nem otthon foglaltunk előre jegyet a Kasprowy lanovkára, amikor még senki nem tudta mit ígér a meteorológia.
Előző nap Zakopane sétáló utcájában megvettük a jegyeket a másnapi tíz órakor induló járatra a Kasprowy csúcshoz. Nekem hatvanhárom, páromnak ötvenhárom zlotyi a retúr jegy. Legyünk ott előbb tíz perccel!- figyelmeztetett az árus.


Pontosak voltunk, a nyitásnál talán húszan álltunk a bejáratnál. Nyíltak az ajtók, igyekeztem előre furakodni a kabinban a fotók miatt, de hat rövid lábú fürge pöttöm gyerkőc leelőzött, őket meg követte anyatigrisként három nő, engem félretaszítva. Nembaj, az átszállásnál a felső lanovkára én voltam lépéselőnyben, mire ők kikászálódtak, én már a másik lanovka elején terpeszkedtem.



Finoman fékezett a kötél, becsúsztunk az állomásra, van két óránk a visszaindulásig.
Fenn voltunk a világ tetején, szikrázó napsütésben. Voltak akik a gerincen indították a sétát, mi felkapaszkodtunk a csúcsra. Az erős szél érdekes mintákat alkotott a sziklák oldalára tapadt jégből. Itt fenn a csúcson fut keresztül a lengyel - szlovák országhatár, amit egy határkő is jelez a csúcs teraszosan kialakított közepén.


Párom előre sétált, hogy lefotózzam, majd mentem utána. Alig hagytam el pár lépéssel a határkövet, a mobilom bejelzett, üdvözölt Szlovákiában.
- Mi van? - Kőrbe sétáltam a csúcsot, visszaérkeztem a kőhöz. Beléptem Lengyelországba, és a telefonom is. Eszem megállt!

És hogy még fokozódjon az ámulatom, hirtelen a semmiből minimum ötven nő került elő, libasorban kapaszkodtak fel a csúcsra. Egy sem volt hatvan év alatt!


Letelt az idő, indultunk a lanovkához, majd visszasüllyedtünk Zakopánéba. Lent a pénztárnál a csúcshoz indulók kígyózó sora, a sétáló út valahányadik kanyarában ért véget. Megint csak áldottuk az eszünket, hogy korán jöttünk.

Délutánra párom túrát tervezett a Morskie Oko-hoz. Na nem gyalogos, mert oda lovaskocsi is felvisz.
Nemzeti park bejárata előtt hatalmas parkoló, a srác a sorompónál húsz zlotyit kér, papírt nem kapunk, haladjunk tovább. Parkoló tömve, mi lehet ott fönt a tónál!
A Nemzeti park bejárata a parkoló túloldalán, normál jegy öt zlotyi, nyugger kettő ötven. Kártyával is tudunk fizetni. Innen indul a lovaskocsi, de csak akkor, ha megtelt, ha rajta ül a húsz ember.





- Mennyi az annyi?
- Fejenként ötven zlotyi.- Mutatja a kocsis nemzetközi jelekkel. Párom arca lefagyott. Készpénzben ötven zlotyi a zsebében, de ketten vagyunk és visszafelé még harminc fejenként a fuvar.
- Hitel kártya?
- Nyema!
- Forint? - Na azt az arcot, amit vágott, minden lerítt róla.
- Euro ok.
- Az nincs.

Elfordult, nem foglalkozott velünk tovább. Visszamentünk a Nemzeti park bejárathoz, kérdezem emberünket bekiabálva a kassza kisablakán, merre van ATM. Pislog, nem érti, kijön a bódéjából és rámutat egy táblára, amin nagybetűkkel ott áll, hogy a jegy nyolc százalék adót tartalmaz.

- Mit kezdjünk ezzel? Hol a fenében van egy ATM!!!!
Értetlenkedik, visszahúzódik a bódéjába, magára zárja a kisablakot. Bekopogtatunk, bekiabálunk, hol van ATM és esetleg van itt valaki, aki tud emberi nyelven beszélni?


Mellette az istállók mögül előkerül egy fiatal srác, angolja hasonlóan gyenge a miénkhez, tökéletesen megértjük egymást. Bezörget ő is és tolmácsol. Nincs automata, legközelebb tíz kilométerre Bukovinában találunk.
Vissza a kocsihoz, parkoló bejáratánál elmagyarázzuk a srácnak, mindjárt jövünk, csak cash-t hajkurászunk. Érti, bólint, nyitja a sorompót.
Bukovina síparadicsom és ott egy hatalmas wellness központ. Bejáratánál az áhított pénzautomata.
Egy óra késéssel mászunk fel a lovaskocsira, ahol mi vagyunk a tizedik utas. Húsz perc alatt sikerül Ladislavnak, a kocsisnak felterelni a kocsijára még tíz turistát, végre indulhatunk. Felfelé elhaladunk a rengeteg bátor vállalkozó mellett, akik gyalog kapaszkodnak fel a több mint tíz kilométerre lévő tóhoz. Gyalog két és fél órás sunyi emelkedő, minél feljebb érünk, annál lassabban lépkedő turisták térnek ki előlünk. A lovak teste már izzad, a hideg levegőben a kipárolgó gőz körülveszi a hátukat.
Órás út után leszállunk, még egy kilométeres séta a tóig.

Megérte, mindenképpen megérte, annyira csodálatos volt a látvány. Előttünk a kristály tiszta tengerszem tele pisztránggal, amit körül ölelnek a hófoltos hegyek, csipkézett, magasba törő csúcsokkal. A túloldalon töltődik fel a tó, vékony vízesés és több patak táplálja. Járjuk kőrbe. A tóparti út hatalmas kövekkel kirakott, néhol kapaszkodós, néhol kényelmes séta.
Vajon hogyan lehetett embereket rávenni arra, hogy ezeket a sziklákat megmozgassák, belőlük sétautat varázsoljanak!

A felhők beszorulnak a hegycsúcsok közé, vonulnak jobbra balra, majd kicsúsznak egy-egy  hasadékon. A lemenő nap oldalról süti a havas lejtőket, csodás képeket rajzol a hegyoldalakra.

Késő délután van, vissza kellene menni a lovaskocsihoz, mert még hosszú az út hazáig, a vacsora pedig nem vár meg. Még mindig érkeznek látogatók a tóhoz. Mi köszönjük szépen, befejeztük, lehuppanunk a kocsi padjára.



Most már előhalásszuk a pad alól az egyik pokrócot, hideg van, fázik a térdünk. A lejtőn végig ügetnek a lovak. Ki sem fáradnak, inkább fékezni kell a szekeret. Fél óra és már látszik a parkoló.


A szálláson ott várt a gőzölgő korhely leves, tenyérnyi füstölt oldalassal.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése