2019. január 2., szerda

Szilveszteri intermezzo.





Pár óra és elbúcsúztatjuk az óesztendőt. De addig még van időnk, a nap is hét ágra süt, nézzünk körül a sógoréknál. Burgenland közeli látnivalót keresgéltünk a neten, de szilveszter napján minden zárva. Csakis olyan program jöhet szóba, ahol nincs az utunkban ajtó.








A net emlegetett egy ökoparkot, érdekes kilátóval, hát legyen ez az első állomás. Pinka völgyében Eisenberg előtt egy hatalmas pincesor, szebbnél szebb présházakkal, alattuk a végtelenbe futó hegyoldalak végestelen végig szőlőtőkékkel. Apró tábla jelzi oldalt: állj, ha jobbra figyelmesen nézel, a szőlősorok között bújik meg az üvegfalú kilátó.



Félreálltunk, és mivel éreztük az erős szelet, ami a szürke-fehér felhőket iszonyatos sebességgel hajtotta a délutáni téli égbolton, mindent magunkra vettünk, amit a kocsiban találtunk. Leereszkedtünk a kilátóhoz, a korlátba erősen kapaszkodva kisétáltunk a domboldal fölé. A tiszta idő engedte, hogy messzire ellássunk, a szőlősorok mértani pontossággal futottak le a völgyekbe, majd fel a dombokra.



Az állványzat oldalán lévő tábla szerint éreznünk kellene valami erőt, ami itt a földből sugárzik, de immúnisak vagyunk az ilyesmire, most is csak a szelet érzékeltük. A kilátóval szemben az út túloldalán egy tábla, ami elmeséli, hogyan történt Pinka völgyének Ausztriához való kapcsolása az első világháború utáni Trianoni szerződésben. Pár fotó még, ami nem sikerült, mert a szél teljes erőbedobással csavarta ki a kezemből a gépet. Most már álljunk tovább.

Olyan utat kerestünk, ami Burgenland belsejébe vezet, de a sztrádát kihagyja, mivel nem vettünk pályamatricát. Az 56-os úton tekeregtünk észak felé. Az út erősen lejtett, vagy kapaszkodott felfele, éles tűkanyarokkal zárva le a szakaszokat. A kanyarokban az út szélén apró keresztek jelezték, sok embernek nem sikerült bevenni a kanyart.
Beérve  Kirchsclag városába, a mellette meredező Schlossberg hegy tetején egy hatalmas vár. Nocsak!


Elő a netet, mi lehet ez? Egy várrom, aminek nincs zárható kapuja, ingyenesen látogatható bármikor.
Hotel Post egy régimódi csinos szálloda, parkolójából indul az eléggé meredek sétaút a romhoz. Még az út harmadánál a hegy oldalában egy csaknem teljesen visszabontott várkápolna. Boldogasszony kápolna maradványai között kivehető a sekrestye, a csigalépcső alsó pár foka és erőt gyűjthetünk a saras, csúszós meredek sétához a várromig.




Kirchsclag várába a hátsó gyalogos kapunál jutottunk be, a város itt tartotta múlt héten az adventi vásárt. Maradványait, a díszítéseket és a bódék nyomát még nem tüntették el. Mindenütt fenyőágak, fenyőfák, a girlandok végigfutottak a gyilokjáró korlátjain.







A vár kutatásra szorul, sok helyen leástak ahol boltívek maradványait már látni, de a teljes feltárása még nagyon messze van. Viszont az állagmegóvása tökéletesen rendben. Az omladozó falak teteje, betonnal megerősítve várja a későbbi munkálatokat. Két bástya szépen renoválva, benne apró kiállítás a vár történetéről képekkel, testamentumokkal színesítve.




A vár a tizenkettedik században a magyar támadás ellen épült, Mátyás és a Pálffy család kivételével sosem volt magyar tulajdonban.

A kút annyira mély, hogy képtelen voltam az aljáig, vagy a vízszintig lefényképezni. A vár kápolnája Szent Györgynek volt ajánlva, aki meg is védte a várat, komoly összecsapásokra sosem került itt sor.




A kápolnát elhagyva, hátrébb a várudvar. Itt láthattuk, hogy a várrom azért nem teljesen lakatlan. Hogy hogy a jó égben sikerült annak a rengeteg vakondnak megmásznia Schlossberg hegyét, majd a tetején tartósan berendezkedniük!

Gyilokjáró alatt a wc-k sora. Tiszták, papírral ellátottak és a napsütésnek köszönhetően meleg vízben mostam kezet. Van itt börtön is a gyilokjáró folytatása alatt, a mozgásérzékelő lámpa felgyullad, csak hát nem sokat látni a kivilágított földalatti teremből.



A hegy közvetlen szomszédságában hasonló magasságú sziklacsúcs, amire a tűztornyot építették. Annak idején a várból egy függőhídon keresztül lehetett átjutni a toronyba, most az aljába vágott apró bejáraton bújtunk át. Felújított meredek lépcsősor tekeredik kőrbe a falak mentén. Megmásztuk, kiléptünk az ajtón, még időben megmarkoltuk a repülni vágyó sapkánkat. Érdemes volt feljönni, a kilátás megérte.





A tető egyik sarkában felszereltek egy tükör tölcsért. A fényképezőgépet betolva érdekes képeket csattogtattam.
A torony sarkába húzódva három kamasz várta, hogy egyedül maradjanak a tetőn. Amint leértünk a földszintre, indították a szilveszteri rakétáikat. Gyors egymásutánban kilőtték a petárdákat, lerohantak és eltűntek az erdőben.



Még egy kávéra beültünk, majd indultunk a határ felé. Szállásunkon a pezsgő már behűtve, siettünk, hogy a trombitáinkkal előcsalogassuk az éjfélt.


A kirchschlagi asszony legendája:


A vár ura Hans Christoph von Puncheim, a messzi keresztes csatában harcolt. Felesége, a szépséges Berta hírét vette, hogy férje elesett a nagy harcokban.

Meggyászolta, de gyenge nőként nem maradhatott egyedül tehát hozzáment sógorához, Erasmushoz, aki Krumbach várának ura volt. 
Erasmus átköltözött új asszonyának várába, a kirchschlagi várba.






Mit tesz Isten, a halottnak vélt férjről kiderült, hogy nagyon is életben van, sőt haza is érkezett a háborúból.
Felesége térden csúszva esedezett a bocsánatáért, de Christoph sértődött, hajthatatlan és bosszúálló volt. Bertát bezárta egy szűk vasrácsos ketrecbe, amit az ablakból a kirchschlagi vár falán kilógatott, hagyván hogy étlen szomjan meghaljon a neje.




Erasmus ez időben távol volt, mire meghallotta a híreket és visszatért, már késő volt. Testvérháború kerekedett, melyben Christoph a sértődött férj megölte bátyját Erasmust, bár ő maga is életveszélyes sebeket kapott.

Hans Christoph később megbánta tettét, lelke engeszteléseként Krumbach várában felépíttette az Erasmus templomot, és a kirchschlagi templomtornyot.




 
                                                                                                       





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése