Norvégia lakóautóval - Preikestolen, Szószék szikla

A három legismertebb norvég mászós túrából a legkönnyebbet bevállaljuk, mégis csak a lemez B oldalát forgatjuk. 350 méter magasság elég lesz nekünk. Főleg, hogy ez megtöbbszöröződik a táv közötti csúcsok legyőzésével. 3,8 km fel, majd vissza.

Reggel szakad az eső, kezdjük a mászást esőkabát vásárlással. Az indulópontnál működő ajándékbolt szerintem esőkabát eladásából tartja fenn magát. Minden preikestolenes csecsebecse csinosan elrendezve a polcokon, az esőkabátok abban a hatalmas papírdobozban kitolva a bejárathoz, amiben érkeztek és a felkészületlenek viszik mint a cukrot. Párom nem vesz, büszke a vízálló dzsekijére.

Na induljunk neki. Rövid meredek salakos rész után kezdődnek a kövekből kirakott lépcsők. Az egyik fordulónál hatalmas szikla. 

Itt majdnem elmegyünk az oldalába felerősített apró fa emléktábla mellett. 2013 es 14-ben Nepálból hívtak sherpákat, akik segítettek kialakítani, megerősíteni a túraút kőlépcsőit. Ennek a munkának állít emléket a tábla.

A lefelé rohanó patakok sok helyen keresztezik utunkat, még mindenki vidám, a kis pallókon sorban megállunk fényképezni. Én fotózlak titeket, te meg minket, félreállunk a panoráma felvételek alatt.

Laposra kopott sziklakert az első pihenőnk, szép a kilátás Lysefjordra, még esőfüggönyön keresztül is.

Innen indul a sunyi meredek, felfelé mászós szakasz első része. Minden csupa víz, de a kövek nem csúsznak. És nem csak nekem, hanem a vékony nyári vászoncipős kínaiaknak sem, akiknek minden lépésénél sugárban spriccel ki a cipőjükből a befolyt esőlé.

Vízszintes szakaszhoz érünk, széles deszkapalló kanyarog át a másik hegyhez, alatta esővel elárasztott rét. Lelépni az útról lehetetlenség. 

Felnézve látjuk, hogy utunk merre fog folytatódni a másik hegy hágóján, S alakban apró színes esőkabátok kínozzák magukat felfelé.

Nem értem a nepáliakat. Én kb akkora vagyok mint ők és most ott állok az általuk megalkotott lépcsősor alján. A lépcsők a térdemig érnek. Életem leghosszabb olyan lépcsőszakasza kezdődik, ahol minden lépcsőfok minimum 40 cm-es. Tíz perc után közömbös vagyok a külvilágra, mászom, kapaszkodom és csak arra figyelek, hogy fel tudjam emelni annyira a lábam, hogy biztonságosan felhúzzam magam a következő lépcsőfokra. 

Sok túrázó vezet pórázon kutyát, nekik meg sem kottyan szikláról sziklára szökdelni. Itt is sok a fotóstéma, kattognak a gépek, de rohadtul nem érdekel, hogy benne vagyok-e a képben, álljon arrébb, akit zavar. Én örülök, hogy élek.

Az eső sem unatkozik, néha szakad, néha csendesedik, néha csak permetet szór.

A lépcsősor tetején hatalmas lapos sziklateraszra fordulunk ki. Jobbra csodálatos tò, balra gyönyorű kilátás. Mindenki boldog, hogy él, fotózkodunk, nézelődünk, pihenő, rágcsi és víz.

Ez a lapos kőfensík szétterül, hosszan vezet minket felfelé. Lábunk alatt rengeteg vékony mederben fut az esőlé. 

Itt áll egy apró menedékház, ami vihar, vagy bármilyen megoldhatatlan helyzetben nagy segítség. Oldalára felakasztva a defibrillátor, belsejében egy ágy, kiskályha, bekészítve tüzelő, betegszállító és hólapát.

Fussunk neki az utolsó szakasznak. Az egész út ötven méterenként jelölve van zöldre festett sziklákba erősített fémoszlopokkal. Tetején írja a már megtett távot. Sokszor ezek a jelzések segítenek abban, hogy megtaláljuk, az út merre folytatódik. 

Keskenyedik az ösvény, néha meg kell állnunk, hogy elengedjük azokat az őrülteket, akik egy óra alatt felértek és már jönnek lefelé. Mászunk felfelé, lánccal, fakorláttal védett szakaszokon, ahol a sziklák oldalában már alig van hely. 

Balra a korláton túl, lenézve szédítő mélység, jobbra szakad a nyakunkba a vízesés, ezt még napos időben sem lehet megúszni szárazon.

Sűrűn vagyunk, lihegünk, igyekszünk kitérni azon őrültek elől, akik esőkabát helyett esernyővel billegnek a sziklaperemen, ami a fejük fölött nyitva, hogy a szél még jobban cincálhassa őket. 

Jön a forduló és ott van....

Büszkén, fenségesen karcsú ívben hajlik ki a hegyoldalból. Még ebben a pocsolya időjárásban is sok apró esőkabát mozog a tetején.

Lecövekelek, páromat előre küldöm, millió fotót kattintok róla, integetve, szélén állva, vízszintes, függőleges képeken. Megyek utána. 

Kint a sziklán beállok abba a sorba, amelyik engedi, hogy egyenként kiállva a szélére, párom szuper fotókat készítsen rólam. 

Ezt megismételjük a másik sarkon is. Kőrbe sétáljuk, ámulunk a hatalmas hasadékon, ahol majd egyszer valamikor a sziklaperem le fog válni a hegyről. Szemben az otthon olvasott csodálatos panoráma nekünk elmarad, a völgyben alattunk, felettünk esőfelhők úsznak, csak sejtéseink vannak, mekkora hegyeket kellene látnunk a túloldalon.

Éppen nem szakad az eső, apró cseppekben szitál, mindent megszemlélünk, induljunk lefelé. Két és negyed óra volt felfelé, számoljunk ugyanennyit visszafelé is. 

Lefelé mászva rázendít a vihar. Félúton szembe jön velünk egy busznyi magyar, segítik, húzkodják fel egymást a hatalmas sziklalépcsőkön. Behazudjuk nekik, hogy innen már könnyebb lesz, kitartás. Hálásak a jó szóért, másznak tovább. 

Menedékháznál párom lecseréli a három réteg vizes göncét, köztük a fantasztikus vízálló dzsekijét, műanyag zsákban hozott három réteg szárazra. A hátizsákból és a vizes ruháiból kicsavar egy liter vizet. Ereszkedünk tovább. A második esőálló dzsekije is tíz perc után megadja magát. 

Fáradtak vagyunk, mindketten botlunk, esünk. Körülöttünk kapnak el, segítenek fel, most mi vagyunk hálásak minden segítségért.

Két és fél óra, lent vagyunk az ajándékboltnál. Indulnék a lakóautóhoz, párom kezembe nyomja a sluszkulcsot. Menjek előre, ő bemegy, mégis csak vesz egy esőkabátot. 

Andi