2016. március 16., szerda

Boldog szülinapot Erdélyben!

Március 11-én, a hosszú hétvége hajnalán, Vakiékkal vágtunk neki Erdélynek. A híresztelésekkel ellentétben tökéletes utakon gyorsan haladtunk. Romániában a záróvonal felfestése festék pocsékolás. Itt boldog, boldogtalan előzött. Bárhol és bármikor.

A román autósoknak tutira van egy védőszentjük, mert a legkiélezettebb, a már teljesen reménytelen szorult helyzetekből, valami csoda folytán mindig kijöttek, az előzést befejezték anélkül, hogy csak egy karcolás lett volna a kocsikon.






Délután kanyarodtunk be Zetevárra a panzióba. A bejelentkezés mellé egy kupica pálinka is járt. Ezt lehúzva, Vaki rögtön felfedezte, hogy a recepción maga Szulejmán ül. És tényleg. Domonkos, a recepció ura kiköpött Szulejmán volt, ízes magyar beszéddel. Bármit kértünk tőle, előkerítette.

Vakinak szülinapja volt, este a pálinkára még ráküldtünk pár üveg pezsgőt...... azután jó éjszakát.




Másnap reggel kiadós reggeli, közben egy jóízű vitatkozás, hogy merre kezdjük a napot. Elsőként győzött Parajd. Az út Korond mellett futott. Még korán volt, az árusok akkor kezdték nyitogatni a boltjaikat. Nem álltunk meg, egészen Parajdig kibírtuk vásárlás nélkül. A bányabusz félóránként indult.

Csalódás volt a parajdi sóbánya. Pár hatalmas terem, tele felfújható várakkal, falmászó állványokkal, kávézókkal, ping-pong asztalokkal. Ide tényleg csak annak érdemes jönni, aki gyógyulni vágyik. A látogatók számára egy apró múzeum és egy szinttel feljebb, - ami százhetven lépcsőből állt,- a József bánya. Ez viszont gyönyörű volt.

Kiérve a bányából, berongyoltunk az első boltba és vettünk tíz kiló fürdősót.

Indultunk Békás-szoros felé. Az út egyre meredekebbé, kanyargósabbá vált. Megjelentek az első útszéli árusok, éreztük, hogy mindjárt a célnál vagyunk. Beértünk a hasadékba. Párom lelassított és szájtátva forgattuk a fejünket. Ahol volt parkolási lehetőség, kiszálltunk, ámultunk, fotóztunk. Az Oltár-kő magasan uralta a tájat. A fenyőfák még a lehetetlen kiálló sziklaszirteken is megtelepedtek. A szurdokvölgy épp csak elég az útnak és a mellette rohanó Békás pataknak, két- háromszáz méter magasra felnyúló mészkősziklák szinte függőlegesen álltak. Végig gurultunk, majd megfordulva a túloldalról újból megcsodáltuk a sziklaóriásokat.

Azaz nem teljesen, mert az egyik parkoló egy nyitott áruda mellett volt. Csak úgy nem lehet beszállni az autóba, hogy legalább egy pillantást nem vetünk az árukészletre! Szóval lett belőle egy öt literes káposzta főző cserépedény, egy Kínában gyártott puzzle játék és egy helyben kézzel kötött kardigán Bercinek, megtetézve öt üveg házi áfonyalikőrrel. Vakiék hasonlóképpen földig nyúló kezekkel vonszolták a kocsihoz szerzeményeiket.





Következett a Gyilkos tó. Be volt fagyva. A kiálló fenyőcsonkok hol egyenesen, hol ferdén szúrták át a jeget. Messze a távolabbi parton hatalmas fenyők árnyékolták a tó szélét. Oda nem tudott a jég betörni, elvékonyodva nyúlt a part felé. Lesétáltunk a partjára, ahol egy hatalmas hirdetőtábla kínálta a mellettünk lévő étterem választékát. Ráadásul a szél is lenyomta a kéményből kiáramló sült illatot. Lajos döntött, eszünk.



Az étteremben kőrben üveg, teljes panoráma a tóra. A csorba leves sűrű volt és forró, gyorsan eltüntettük. Vaki vega, puliszkát kért. Kifelé még vettünk egy kürtős kalácsot vacsorára.

Este megint felköszöntöttük Vakit, az áfonyalikőr mellett próbáltunk barkochbázni, kicsit döcögve, kicsit vigyorogva, remek megoldásokat szültünk.
Eltettük magunkat, felkészülve a másnapi lovastúrára.

Másnapi lovaglás: itt
harmadik nap, Madarasi Hargita, Máréfalva: itt


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése