2018. augusztus 26., vasárnap

Átrepültünk a Cetina felett.




Mint a magyar turisták kilencven százaléka Omisban, mi is természetesen Zsuzsinál fizettük be az összes túránkat, köztük a Zipline-t. Vasárnap délelőtt a szégyenoszlopnál találkozunk, Zsuzsi mindent el fog mondani.






8:45, Zsuzsi kismotorral befarolt a térre. A szégyenoszloptól pár méterre egy csöpp iroda, ahonnan Zsuzsi előpenderített egy megszeppent fiatalembert, aki bemutatott egy hevederekből, karabinerekből, kötelekből álló kupacot és magyarázott. Zsuzsi fordított horvátról magyarra, elvégeztük a magyar nyelvű oktatást. Aláírtuk, hogy megesküszünk ma még egy korty sem csúszott le a torkunkon, irány a kisbusz.

Három spanyol, két angol, nyolc magyar volt a csoport összetétele, köztük egy hetvenhárom éves magyar nagymama.

Márió mint sofőr nem szórakozott, a buszt viharos sebességgel kormányozta a sziklacsúcsok irányába a keskeny aligaszfalt szerpentineken. Egyik hajtűkanyarban fék, mindannyian elhittük, hogy megérkeztünk. Márió mint raktáros kiosztott mindenkinek egy kötél-karabiner-heveder kupacot, sisakot és egy pár munkáskesztyűt. Fogalmam sem volt, hogy hol kell belebújni a köteg zsinórba, bepánikoltam, a reggeli oktatásból semmire nem emlékeztem. Márió mint öltöztető rám tekerte a kupacot, megszorított három hevedert, hipp-hopp minden a helyére került, vidáman csilingeltek a derekamon a karabinerek.


Kis ösvény indult a parkolóból a sziklacsúcson álló erőd irányába. Párom előző nap a tengerből szemlélve a szirten búslakodó erődöt, megjegyezte, na ez az az építmény, ahova Ő biztosan nem mászik fel. Márió vezetésével most pont oda kapaszkodtunk a trópusi hőségben, derekunkon az öt kiló balansszal. Egyetlen ismertetőben sem olvastunk arról, hogy nekünk sziklákról sziklákra kellene felküzdenünk magunkat az indulási ponthoz. Az egyre erősödő több nyelvű méltatlankodásra Márió megnyugtatott, ha ezen túljutunk, a kötélcsúszást már csak kényelmes libegésként éljük meg.

Útközben egy kis vízszintes szakasznál megpihentünk, ahol egymás mellett két drótkötél volt kb húsz méter hosszan kifeszítve. Ez a bébi pálya, itt zajlik az elméleti és gyakorlati oktatás. Természetesen angolul. Kb a felét értettük, de annyira nemzetközi volt a két kézjel, hogy nem lehetett eltéveszteni. Jött a gyakorlat. Mindenki egyenként átcsúszott, jókat kuncogtam az előttem induló béna sikertelen próbálkozásokon, majd én szórakoztattam a nagyérdeműt saját selejtes produkciómmal.


A csúcsra egy vaslétra vezetett. A tetőn Márió jelezte, készítsük el utolsó fotóinkat, párom felszerelte a sisakomra a kamerát. Kis ereszkedés és előttünk az első állomás. Márióval még egy túravezető jött, az állomások előtt kő-papír-ollóval döntötték el, ki csússzon át előre és várja a túloldalon a beérkezőt. Akkor még nem értettük, hogy Márió kollégája, aki folyamatosan vesztes volt a játékban, miért pufogott, hogy neki kell előre csúsznia. Később rájöttük.


Minden pályaszakasz előtt elmondták a méreteket, mire figyeljünk és hogyan fékezzünk. Az első kötélpálya volt a leghosszabb, alatta volt a legnagyobb a mélység, százötven méter. Pazar volt a panoráma, de ezzel most senki nem foglalkozott, szorongva toporogtunk a semmi tetején egy falatnyi deszkaperemen. Márió felkapcsolta az első bátor spanyolt, aki már valamikor valahol csúszott ilyen kötélen, magabiztosan harsányan lendült bele a nagy semmibe. Minden szem követte, néma csöndben figyeltük átjut-e. Márió derekán a walky-talky megreccsent, sikerült neki. Felbátorodtunk, szépen beigazodtunk egymás mögé.


Majd én következtem. Felkapcsolódtam a drótkötélre és már nem volt visszaút, kirepültem. Folyamatosan gyorsultam, ég és föld között száguldottam hetven kilométeres sebességgel a völgykatlan fölé. A görgők iszonyatos hangerővel dolgoztak a drótkötélen. Átrepültem a szakadékot, lenéztem, hát nem semmi volt a látvány. Közeledve a hegyhez már láttam a túravezetőt, érzékeltem, hogy jelez lassítsak. Meghúztam a féket, de túl korán és túl erősen. A csúszka engedelmesen megszorult, azonnal ráfékezett, csakhogy én még nem értem be az állomásra. A sebesség a tehetetlen fenekemet vitte volna tovább, himbálóztam a drótkötélen amíg egy hozzám dobott másik mentőzsinórral be nem húztak. Megértettem, miért kényelmesebb munka indítani az embereket, mint fogadni.
Utoljára indult a nagymama, Ő összekapcsolódott Márióval, együtt repültek át.

Néhány állomás érkező és induló pontja között megint csak sziklákat küzdöttünk le, sőt az egyiknél karabinerrel rá kellett kapcsolódnunk egy vezető kötélre, mert a kiálló szirt alatt, amin átegyensúlyoztuk magunkat, csak a nagy semmi volt.


A harmadik állomástól profin indultunk érkeztünk, vagy ha nem is, hát profin húztuk be magunkat a célba. Ezután következtek azok a pályák, amelyek a Cetina folyó felett voltak kifeszítve. Apró piros napernyős rotyók hasítottak a vízen. A víz azúr kék és haragos zöld, attól függően, hogy hínár, vagy kő feküdt az alján. Ügyesek voltunk és bátrak, szelfiztünk, kiabáltunk, integettünk, hintáztunk, élveztük a sebességet és a magasságot. A nagymamát minden állomáson kitörő örömmel fogadtuk, tapssal kísértük az érkezését.
Utolsó állomásunknál ott várt a buszunk. Lehámoztuk magunkról a hevedert, sisakot, kesztyűt, be a buszba, Márió száguldott vissza Omis felé.

A sisakomon a kamera megbillent az első pályán, végig a lábamat filmezem.


Omis - Rafting klikk



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése