Norvégia lakóautóval - Nigardsbreen gleccsertúra

Norvégia, ötödik nap, délután 13 órára foglaltuk le még otthon a Nigardsbreen gleccsertúrát. Úgy hirdette magát, ez a túra mindenkinek megfelelő. Több részből áll, először hajóval tizenöt perc, majd egy óra gyaloglás a gleccserhez. Ott a kötés és más egyebek oktatása  harminc perc, majd a gleccsertúra negyvenöt perc. A végén minden ugyanúgy visszafelé.

Csoportunk összeáll norvégékből és két vörös hosszú hajú bakfisukból, másik család spanyolék három kamasz fiúkkal.

Elle, szőke helyes kislány bemutatkozik, ő fog kalauzolni minket. Megvizsgálja a bakancsainkat, akié nem megfelelő, annak kihoz a raktárból egy pár kincstárit, lecserélteti. Mindenki lábához méretre igazítja a mászóvasat, felakasztja egy egy jégcsákányra és a markunkba nyomja. Víz, elemózsia, kesztyű, napszemüveg mindenkinél legyen, indulhatunk.

Egyből felháborodunk, mert a hajó nem működik. Covid van, nincs tömörülés, a hajóutat a parton gyalog tesszük meg. Öt fok, süt a nap, kövekről kövekre ugrálunk, végül is élvezzük a gyaloglást.

Emelkedik az út, már hatalmas laposra koptatott sziklákon kapaszkodunk. Elle pihenőt rendel, míg szusszanunk elmeséli, ötven évvel ezelőtt itt húzódott a gleccser jéghatár. Mára ez jóval feljebb van, menjünk tovább.

Eltűnik a nap, felsunyítunk, rusnya sötét felhő közeledik, csepeg az eső. Spanyolékkal együtt esőkabátot elő a hátizsákból. Vikingék a fülük botját sem mozdítják az esőre, törtetnek fel a sziklákon Elle után.

Elérjük a gleccserhatárt, az eső bekeményít, már nem víz hanem jég szakad ránk, a szél tépi a kabátjainkat. Vikingék előkotorják a hátizsákból az esőkabátot, hátukra terítik, a kapucnit nem teszik fel, hosszú rőt hajukat rángatja a süvöltő szél.

Elle megáll két hatalmas összeölelkező sziklánál, négy nagy hordó a rejtekükben. Kivesz belőle mindenkinek egy egy hevedert. A tomboló szélben mutatja hogyan kell belebújnunk. Semmit nem értünk, Elle hangja nem jut el hozzánk csatoljuk ahogy tudjuk a hevedert, szerencsére már volt rajtunk hasonló a zippline-nál Horvátországban. Végén odamegy mindenkihez ellenőrizni a munkánkat. Most jön a mászóvas. Párom lábán mutatja be a biztonságos kötést. Hihetetlen ez a kislány, nekem szétfagy az ujjam, ahogy hozzáérek a vashoz, lehajolva a hátamat teljes szélességben veri a jég, ő pedig beköti a spanyolék három lurkójának a vasát is. Próbálok elrejtőzni a kapucnim mélyébe, mindenem átázott, kabátom, pulcsim, pólóm, nadrágomból belül folyik a víz, zoknim cipőm nyeli. 

Elle kihúz a badellából egy végtelen hoszú kötelet, amin két méterenként hurok. Libasorban minden hurokra ráakaszt valakit. Élen ő, majd spanyolék: gyerekek, anyuka, apuka, majd következem én, a párom, hátul Vikingék. Elle bemutatót tart, hogyan kell mászni, ereszkedni, lépni, csáklya használat, stb… Jó, jó mindent értünk, csak induljunk már, mert szétfagyunk egy helyben állva ebben a zivatarban, szélben. 

Lassan lépünk, spanyol gyerekek esnek kelnek, lábukon a vas állandóan beleakad a kötélbe. Fél szememet tudom csak nyitva tartani, ver a kapucni alá minden, amit csak fel tud kapni a szél. Alattunk szikrázik a töredezett jég, lábainkat erősen belevágjuk, csákányra támaszkodunk, kapaszkodunk fel, ereszkedünk a mélybe. 

Elvánszorgunk a gleccser egyik szélcsendes mélyedésébe, ahol Elle megint teljesíti a kötelességét, pár szót szól valamiről, amit már soha nem tudunk meg, mert a szél ordítását nem képes túlharsogni, mi meg nem akarjuk megismételtetni vele, nehogy egy másodpercet is tovább kelljen ácsorogni a kopogósra fagyott ruháinkban. Párom azt hiszem mögöttem dühöng, hangfoszlányok jutnak el hozzám.

És ekkor spanyolék apukája elővesz egy mobilt a zsebéből, Elle kezébe nyomja, hogy örökítse meg a boldog családi kiruccanást. Pedro elképzelése az lehetett, hogy a család összetömörül, háttérben a fjorddal. Elindul maga köré gyűjteni, sorba rendezni ivadékait, rég elfeledve azt az apró tényezőt, hogy én hozzá vagyok kötve. Beránt a családi fotó szegélyéhez, meglepődik... én is, hogy talpon tudtam maradni. Mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem akarja ezt a fotót.

Kompromisszumra kapható vagyok, toporogjunk jobbra balra, sikerül Pedrót a családjához igazítani, míg én a madzag másik végén kikerülök a képből. És ekkor Pedróné fordulást int, hiszen neki szüksége van egy ugyanilyen képre gleccseres háttérrel is. Ó hogy miért nem fagytál oda a jéghez! Szervezés, koordinálás, most a képemet veri a jég és az eső, egymás kötelein bukdácsolunk át. 

Párom hörög, de most jön a bosszú. Mi is akarunk képeket. Igen, pontosan ilyeneket: A fjordosat is és gleccsereset is. Ne bámulj Pedró, totyogj ki a képből, egyáltalán nem érdekel a három vacogó kölyköd, nem én hoztam őket ide. Beállunk,  párom súg, vigyorogj, mintha élveznéd! 

Indulunk tovább, félkőrt írunk le, felnézek egy pillanatra, úgy nézünk ki, mint egy láncra vert, görbehátú rogyadozó jeticsapat. Hogy pusztult volna ott a Google, amikor otthon szervezés közben feldobta ennek a túrának a hirdetését. 

 Órák óta gyalogolunk, a jégeső visszavált szakadó esőre. Közönyösen tűrjük, annyi segítséget jelent, hogy most már ki tudom nyitni mindkét szemem, rácsodálkozom a lábam alatti türkizkék világra. Félelmetes, ahogy a víz zúdul be a hatalmas kék tölcsérekbe, a mélyben folytatja az útját, majd a gleccseren túl visszatér a felszínre, ezer felé ágazva a lapos sziklákon, rohan a fjordba. Feljebb bátor fiatal vikingek csoportban gyakorolják a gleccserfal mászást. Mindkét kezükben csákány, lógnak a köteleken, küzdenek a gravitációval és a zuhogó esővel.

Végre fordulunk, közeledik a gleccser perem, Pedró már fárad, kétszer magával ránt, de talpon maradunk. Elle int, állj, lecsatol minket a kötésről, vasakat és hevedert le. Kesztyűből képtelen vagyok kihúzni a kezem, abba a pózba fagytak az ujjaim, ahogy a csákány nyelét markoltam. Vikingék még a vasakat is tisztára mossák a talpunk alatt rohanó vízben, mielőtt visszaakasztják a csákány nyelére. Nagyon helyes!

 Indul a túra visszafelé a sziklákon. Enyhül az eső, néha villant a nap is pár sugarat, a szél is megszelídül. Élmény visszanézni, a vizes kövek szikráznak a fényben. Nadrágom alsó része szárad, már képes lobogni. 

Spanyol gyerekek egyre többet csúsznak a fenekükön, zuhannak a kövek alá, de le a kalappal, csak a legkisebb pityeredik el. Viking anya előttem ugrál szikláról sziklára, követem a lépéseit, ahol neki biztos a talaj, az nekem is jó lesz... Mégsem. 

Megcsúszom a sziklaperemen, nem tudok megkapaszkodni, zuhanok, kezem alám fordul, vissza a patakba. A gatyám megint locsog. És amikor kezdeném magam sajnálni, fájós ujjamat jajveszékelni, a Viking anya előttem egy hatalmas ferde csúszós lapos sziklán meginog, lábai a levegőben, hátára esik, hatalmas puffanás, koppanás, feje nekivágódik a szikla élének. 

Ez kész. Ez a büdös életben innen fel nem kel. Vért, agyvelőt nem látok, de hát akkora vörös gubanc alatt érthető is. Következő röpke gondolatom az, hogy a hullaszállító, hogyan fogja kiküszködni innen. Helikopter ide nem száll le. Mi fogjuk kivonszolni...Hát rám ne számítsanak!

És megmozdul! Bakker ez él. Feltámaszkodik, kezével keresi, nyomkodja a púpot a fején. Végre a viking is visszafordul, kíváncsian néz asszonyára. Az feltápászkodik, megrázza a fejét, rendezi magát, - nincs itt semmi látnivaló - tereli előre a lányait. Ilyen nincs! Legalább egy apró agykárosodás! 

Ujjam azon kezemen, amelyikre estem már kétszeresére dagadt, gyorsan zsebre dugom. Vagyok én is olyan kemény mint Vikingné. Hátralévő életemben biztosan büszke leszek rá, hogy egyszer állhattam e mellett a nő mellett!

Mászunk tovább a sziklákon, felragyog a nap, visszafordulok. A gleccser által laposra koptatott hatalmas meredély, amelyen ereszkedünk le, szikrázik a napsütésben. Előkerülnek a napszemüvegek, egy hatalmas csillogó tükörkatlanban próbálunk talpon maradni.

Mindannyian felélénkülünk, egymásra mosolygunk, - már nem haragszom rátok kedves Pedró család - sőt addig vetemedem, hogy megkérdezem, honnan jöttek és merre tartanak. 

A szélben térdtől lefelé megszárad újra a nadrágom, onnan felfelé vacogok, tapad rám tíz kiló vizes gönc, a vállamon, hátamon jegesre fagyva. Átérünk a gleccser laposra koptatott részén, most már fák között mászunk. 

Aztán hirtelen ott a kis hajókikötő, innen már fél óra és látszik a parkoló.

- Ugye nem baj, ha nem megyek veled vissza a cipőraktárig? Leadod az én csákányomat és vasamat is? Csak nyisd ki az autót.

Az autóban lehámozom magamról a négy réteg ruhát, belefacsarom a vödörbe, szárazat húzok. Istenem! Add, hogy ne legyen tüdőgyulladás!

Mire párom visszaér, már lefő a kávé. Milyen finom meleg a bögre oldala! Ő is átöltözik, a lakóautó belseje óriási gőzölgő fregolivá válik.

Indulás, még éjszakai szállást kell találni, holnapra a Klímapark a cél. Ott nem lesz eső, vagy szél, csak 2C* hideg. Mi az nekünk!