Februárban, az Utazás kiállításon az egyik standnál bedobtam
az adataimmal kitöltött szórólapot egy kalapba. Pár óra múlva csöngött a
telefonom, kihúzták a nevem, nyertünk két repülőjegyet, Európában egy éven belül bárhova oda-vissza felhasználhatjuk. Kötelező
kézfogásos fotó az átvételről, aláírtuk az átvételi elismervényt, este pezsgőt
bontottunk.
Párom kívánsága, hogy minimum egy óra távolságra menjünk, én
a tengerparthoz ragaszkodtam. A térképen meghúzott kőrön Ciprus nyert.
Kora hajnalban landoltunk, buszjárat persze nem volt
Larnakába. A bérelhető kisautók csak a hirdetésekben léteznek, valóságban
benzinzabáló hatalmas batárokat ajánlanak a reptéri autókölcsönzők. A repülőn
mögöttünk utazó család, akik még otthon interneten rendelték meg az autót,
hajukat tépték, mert a parkolóban a megrendelt kisautó kétszeres méretű
változatának slusszkulcsát nyomták a kezükbe.
Kisétáltunk a taxiállomásra, ahol az utolsó utasokat nyelte
el a taxik hada. Kicsit kérettük magunkat, majd a hoppon maradt taxisok leértékelt
árai között válogatva egy vastag bajszos morcos görög vitte el a pálmát. A
taxist szorította az idő, még vissza kellett érnie a következő repülő
landolásáig, repesztettünk az úton. A baloldali közlekedés új volt számunkra, a
sötétben szemben közeledő autófényszórók magasan tartották bennünk az adrenalin
szintet.
Másnap reggel végigjártuk az autókölcsönzőket, mindenütt
ugyan az a lehangoló választék fogadott. Az egyik kölcsönző egyben utazási
irodaként is működött. Meghallva az egészséges magyar káromkodásunkat, a másik
szobából kidugta a fejét egy fiatal lány. Miskolcról érkezett, a nyarat dolgozza végig
az utazási irodánál.
Nem kecsegtetett semmi jóval, nincs sehol kölcsönözhető
kisebb járgány. Viszont ajánlott egy olyan egész napos túrát, amit autóval úgy
sem tudnánk megtenni.
Dzsippel a Trodosz hegységen keresztül, úttalan utakon
egészen a közel 2000 méter magas Olimposzig. Közben eldugott falvakat,
természeti és ember alkotta csodákat ígért. Neki még nem volt ideje végigjárni
a dzsip túrát, de a visszajelzések pozitívak. Befizettük, búcsúzkodásnál
utánunk szólt, fürdőruhát csomagoljunk, a vízesésnél tisztavizű tóban
úszhatunk. A délután további részét a 28 fokos tengerben vészeltük át.
Másnap reggel pontosan hétkor fordult a bejárathoz a dzsip.
Nikosz, a sofőr mellett már ült egy orosz nő, mögöttük egy iráni család
nőtagjai, leghátul osztoztunk a maradék helyen az iráni férjjel. Ő nem sok
vizet zavart, gyakorlatilag végig aludta a napot.
Nikosz megkapta tőlünk a piros pontot, tudta, hogy Budapest
nem Románia fővárosa, elégedetten dőltünk hátra, indulhatunk.
Lefkara csöpp macskaköves falu, szűk tekergős utcákkal, az
udvarokból sűrűn gazdagon kihajló rózsaszínben pompázó virágzó fákkal.
Nikosz
befordult egy szőlővel felfuttatott árnyas kertbe, ahol gyanútlanul a kerti
székekre telepedtünk. A háziak rögtön szolgálták fel a behűtött limonádét, majd
egy kis előadást hallgattunk Lefkaráról. Bizonyítandó a helyi csipke hírnevét,
a háziasszony megmutatta az euró előtti ciprusi fontot, amin a csipke mintázata
volt az egyik díszítő elem.
Az üdítő után akkor kezdtünk gyanakodni, mikor betereltek
minket a házba, ami ajándékboltként működött.
Na igen. Ügyesen összekapcsolták
a kellemest a hasznossal, az utazási iroda leszerződött a helyi ajándékbolttal.
Semmit nem vettünk, mert útikönyvünk írta, hogy az ilyen helyekre már itt is betelepedett
a kínai utánzat, ha eredetit akarunk venni, olyan helyet keressünk, ahol a
kertkapuban üldögélő idős asszony készíti a csipketerítőt. Az iráni család
kislányában remek vásárlóra akadtak, kifelé a nyakán és a karján is csilingelt
egy-egy új szerzemény. Apja a szőlőlugas sarkában bóbiskolva várta a vásárlás
végét.
A Dzsipbe visszamászva erdőben kapaszkodtunk Omodos felé. A
főtere bájos lejtős nagy placc, tele ajándékboltokkal, kávézókkal, a kávézók
teraszán bölcsen hallgató helyi öregekkel. A falu híres a borospincéiről,
némelyik nyitva van a turistáknak, hatalmas szőlőpréseket lehet megcsodálni.
Nikosznak,
a sofőrnek itt csak félig sikerült a
terve, hogy megint egy leszerződött borospincébe tereljen minket. Mi
kicsúsztunk a kezei közül, csak az iráni családfőt tudta karon ragadni és
levonszolni, de vele megszívta. A férfi hithű muzulmán volt, nem érdekelte a
bor. A tér végén emelkedő Sztavrosz kolostort barangoltuk be. Itt erősen őrzik
Krisztus keresztfájának egy darabkáját és Fülöp apostol koponyáját.
A táj megváltozott, sziklás, kavicsos, keskeny út vitt
Trodosz egyik magaslati pontjára, egy tűzjelző állomásra. Kis faházikó, kőrbe
üvegablakokkal, ahol két férfi folyamatosan figyeli, hol száll fel gyanús
füstoszlop.
A váltáskor hoznak fel ételt-italt maguknak, rádión tartják a
kapcsolatot a civilizációval. Tipikus legénytanya, a ház környékén szanaszét
hevertek a személyes holmik, az ebédlőasztal még őrizte a reggeli mosatlan
edényeket. A cölöphöz kötött kecske látta el a hulladékgyűjtő szerepét.
Óriási
távcsövekkel pásztáztuk a környező hegyeket, a szerkezet annyira erős volt,
hogy a túloldali hegyoldalban a faágon ülő madarat élesen láttuk. Azt hiszem nincs
a világon ennél nyugisabb munkahely. Kőrben a hegycsúcsok, csönd, folyamatos
finom szellő, madárcsicsergés, napfény, tökéletes panoráma.
A következő órában nem volt út, sziklákon, fagyökereken keresztül
bukdácsolt a járgány. Kézzel-lábbal kapaszkodtunk, hogy ne zuhanjunk egymás
nyakába. Az arabnak esélye sem volt, hogy egy pillanatra is lehunyja a szemét.
A
folyómedret követve jutottunk le a 15. században épült Kelefos kőhídhoz, mely
része a velencei időkből az egyik kereskedelmi útvonalnak. A helyiek a híd
körül piknikeztek, nyárs fölött sültek a birka szeletek. A híd erősen ívelt, kövekkel
kirakott, az ezen áthaladó szekér keményen zötykölődött.
Alatta a víz keskeny
mederben csörgedezett, hűs volt és jó ízű.
Az utánunk érkező két dzsipből egy csapat angol kissé
kapatos fiatal bújt elő, maguk után vonszolva dobozos sörrel teli szatyraikat.
A flakonokat akkurátusan helyezték el a patak kövei között. Kockás pléd került
a földre, a görögök sem egy csöndes népség, de ezek tízen mindent űbereltek.
Ezután következett utunk leglátványosabb része 1140 méter
magasságban. Kykko hegy oldalában tökéletes aszfaltúton kanyarodtunk be a Kykkói
kolostorhoz. Rengeteg busz, turisták tömege hullámzott a kolostorhoz vezető
úton.
A 11-12. század körül épített kolostor többször tűz áldozata
lett. Híressé egyrészt az tette, hogy Itt élt fiatal korában Makariosz érsek,
aki a szabadságmozgalom vezetője, majd a köztársaság első elnöke lett.
Másrészt
a Lukács evangélista által festett Mária ikon, amit a bizánci császár
ajándékozott a kolostornak, annak alapításakor. A kép olyan csodatévő erővel
bír, hogy aszály esetén egy hozzá intézett komolyabb imádságot követően esőt
hoz a termésre. Ez a tulajdonsága hozott rendesen a konyhára, szépen gyűltek az
ajándékok, gazdaggá téve a kolostort. Míg
mi a kolostort jártuk, iráni útitársunk boldogan dőlt el a felszabadult
üléseken a dzsipben.
Belépőt nem kértek, de rövid szoknyában, fedetlen vállal
tilos látogatni a kolostort. Aki nem vitt kendőt, a bejáratnál válogathatott az
izzadságszagú kék lepedők közül.
1995-ben az utolsó felújítás során minden
talpalatnyi helyet harsány színű ikonokkal borítottak be, a falakon a pirospozsgás
szentek vidám színes ruhákban merengenek az ég felé.
Tiltott részre tévedtünk,
a folyosóról nyíló egyik rácsos ablakon bekukucskáltunk. A klímával ellátott szerzetes
cella a legmodernebb híradástechnikai eszközökkel volt felszerelve. Múzeumban gazdag kiállítás,
fantasztikus kincsek előtt tátottuk a szánkat. Az a Mária ikon tényleg tudott
valamit! A kolostor környéke
beépítve a zarándokoknak szánt szállókkal, turistáknak éttermekkel,
ajándékboltokkal, parkolókkal.
Ebéd után indultunk az Olimposz felé, útközben Makariosz
érsek mauzóleuma mellett vitt az utunk. Az 1951 méter magas Olimposz csúcsára
nem lehet feljutni, kerítéssel elzárt katonai terület, hatalmas fehér gömb
radarral a tetején. Kicsit lejjebb működik a sífelvonó, ami most nyáron csöndesen
áll, a drótkötélen lengedező üléseket libegteti a folyamatos szél. A kilátás
csodálatos, a világ tetején éreztük magunkat.
Lefelé Nikosz gyors tempót diktált a dzsipnek. Teli hassal
nem volt kellemes, zúgolódtunk ellene, Nikosz az óráját mutogatta válaszként.
A
ciprusi „kéktúra” egyik fontos állomása a Caledonia vízesés. Autóval nem
megközelíthető, a parkolótól 10 perc gyaloglás várt ránk. 180 méter magasságból
vékony sugárban ömlött alá víz, állítólag az esős évszakban gazdagabban zubog,
akkor tud lélegzetelállító látvány is lenni. Gyanús volt, hogy csak én kapom ki
a dzsipből a strandpapucsot, törölközőt és fürdőruhát, de hát kinek mi a
gusztusa, úgy úszik. Leértünk a vízeséshez, alján kis víz vájta kőmedence.
Hogy az a….! Utazási iroda miskolci kislánya enyhén
pontatlan volt a vízesés alatti tó méretét illetően. Hogy mégse nézzenek
hülyének, hát csak felkaptam a gumipapucsomat és betapicskoltam a lavórnyi
medencébe hűsölni. A vízesés kis patakká szelídülve futott le a völgybe, egy
darabon még követtük, amíg a patakra zuhant kidőlt fák engedték.
A vízesés volt utunk utolsó megállója, innen már megállás
nélkül robogtunk vissza Larnakába. Mindannyian fáradtan dőltünk egymás vállára,
Nikosz sötétben ébresztett a hotel előtt.
Egy hetet töltöttünk Cipruson, különböző befizetett túrákkal
tarkítva, az autókölcsönzőket a továbbiakban nagy ívben
elkerültük.
http://www.origo.hu/utazas/europa/20130801-elmenybeszamolo-ciprusrol.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése